ICSIKIBMOL-Lombik icsi

Kicsit felpörögnek az események ismét. Aminek örülünk is, meg nem is, mert a tennivalókból majd ki sem látunk.

Mint említettem, a műtét időpontja már megvan, így április utolsó előtti hetében szabadságot kell kivennem 3 napra, utána pedig ápolom a kis mackómat még egy ideig. Remélem, hogy minden rendben lesz a műtéttel, és csupa – csupa pozitív híreket kapunk az orvostól. Nyilván fel kell készülni arra is, ha ne adj’ Isten a másik oldala jut az éremnek, de erről most nem is szeretnék írni, teljesen felesleges magunkat belehajtani olyan dolgokba, amik egyelőre még nincsenek is.
A férjem mondta, hogy nem kell nekem szabadság, el lesz ő. Aztán felnevettem, és közöltem vele, hogy elég rég volt ezek szerint kórházi bennfekvésen. Ez ilyen szempontból sajnos Magyarország, és kell, hogy ott legyek vele. Nyilván nem 0-24 órában leszek vele, de a műtétet megelőzően beviszem, körbenézek, mi az, amire még szüksége lehet, bevásárolok üdítőkből, vízből, könnyen emészthető ételekből, és így tovább. Aztán nyilván kell egy kis lelki támogatás, főleg a műtét után. Mert nyilván ez fájni fog, és a nővérke kis túlzással csak 8. csengetésre fog bármi fájdalomcsillapítót adni, vagy kivinni az ágytálat. De ne fessük az ördögöt a falra, a „kis betegnek” igenis jár a társaság, a gondoskodás :-)

Mivel hamarosan elérkezik ez az időpont, ezért én is kezembe vettem a dolgokat. Említettem, hogy a BMC-ben április 7-re van időpontom, de a férjem műtétje jóval később lesz, így értelmét egyelőre nem látom annak, hogy elmenjek. Ezért gyorsan tárcsáztam a kagylót, és a BMC-s nőgyógyász magánrendelésére jelentkeztem be konzultációra. Hogy miért? Bízva abban, hogy egyrészt megjegyez, és legközelebb már csak a szurikért kell mennem, továbbá alapbetegségemet nem fogja figyelmen kívül hagyni, másrészt ha a BMC-ben újabb időpontot kérek ottani konzultációra az április 7. helyett, akkor előbb kapjak időpontot rá. Talán így lesz, talán nem, de legalább addig én is fel tudok arra készülni, hogy körülbelül milyen protokoll szerint járnak el nálam, és mennyi időt vesz ez igénybe. Szóval jövő héten már lesznek újabb információm velem kapcsolatban, és egy hónap múlva a férjemmel kapcsolatban.

Addig is a műtétet megelőzően még fel kell keresnünk egy sejtbankot, ahol fagyasztani és tárolni lehet a katonákat. Velük is kell egy szerződés, és a többi, hogy mire megtörténik a műtét, ott álljanak az ajtóban a kis hűtőtáskájukkal és várják apa sejtjeit.
Felmerült a kérdés, hogy elvitetjük a BMC-ben tároltatni, de addig, amíg nem tudunk biztosat arról, hogy van- e egyáltalán használható sejt és kb. mikor indítható a lombik, nem adjuk oda. Ha nagyon hosszú a várólista, lehetséges, hogy megpróbálkozunk fizetős megoldással is,  az időpont és a nagyobb odafigyelés végett, hiszen senki sem szeretné, hogy szalagsoros ügyfél legyen, és ne nézzék meg rendesen az egészségügyi állapotát, vagy a figyelmüket elkerülje bármilyen kockázati tényező. Plusz olvastam több fórumon, ahhoz, hogy indítsák a lombikot, részt kell venni egy előadáson, alá kell írni a részvételi papírt, és ha ez megvan, akkor állnak csak szóba veled. Én ezt értem, mert meg kell kapni a tájékoztatást, de nem arra valóak az orvosaink, hogy ezt nyújtsák? Ami még nehezítés, hogy talán havi 2 alkalommal van ilyen előadás. Szép, mit ne mondhatnék, még egy szabadságot kivenni, ami így is eléggé fogyóban van. De ha ez kell hozzá, meglátjuk, egyelőre nem akarok ennyire előre rohanni az eseményekben.
 

Szóval most ismét van mit intézni, de legalább így gyorsabban telnek az órák, a napok. Maradjunk pozitívak, erősek, és minden rendben lesz, nem?!

Szeretem a dolgos hétköznapokat. Amikor kicsit az ember bele tud feledkezni a munkába, a mindennapokba, és teljesen lekötik a napról – napra történő semmiségek. Amikor meg kell tervezni egy- egy napot, ebédet, találkozót, munkát és így tovább.
Jó ez, mert nem kell törődnöm olyan egyértelmű, és alap problémákkal, ami amúgy szépen „megfűszerezi” a hangulatomat.
Aztán mégis eljön az a pillanat, amikor igen, újra orvoshoz kell menni, újra konzultálni kell, és az addigi harmónia, ami fenn maradt, szépen megborul, és kezdődhet minden előről, amikor egy seb felszakad, amikor erősnek kell mutatnod magad, amikor el kell hessegetned az összeg negatív gondolatodat.

Szerencsére a vérvétellel és tumor – markerekkel minden rendben, így férjem egyenesen mehet a műtétre. A héten jól pórul is járt, hiszen ’csak’ TB alapon igényeljük a műtétet, aminek az ára a hosszas várakozás volt. De sebaj, megvan az időpont, április vége felé mehetünk, közel 3 napos kórházi környezetet ’biztosítanak’, majd későbbi otthon lévő ágy nyugalmat.  De legalább az időpont megvan.
Sokat gondolkodom azon, hogy ha a biopszia és szövettan megvan, írjak – e tovább erről az egész procedúráról. Szerencsére jó érzéssel telít el, hogy sokan olvassák a bejegyzéseimet, és ez által más sorstársaknak útmutatót adhatok, ha lelki erősödést nem is. Mert időközben rájöttem, hogy hiába is próbálok pozitív maradni, ez az egy lehetőségem van, ami által kicsit kiadhatom magamból a kétségeket és a dühöt. Ugyan a tumor – markeres eredmény negatív, de ki tudja, hogy a szövettan az – e? Ki tudja, hogy ha megvan a biopszia, találnak – e felhasználható sejteket?

Na és ezzel a lendülettel én és a párom is ismét kényszerültünk visszazuhanni kicsit a kétségek közé. Nyilván nem készakarva, de ilyenkor a kisördög a jobb füled mellet sosem alszik, és mindig súg valami biztatót, vagy éppen ellenkezőleg. Szóval igen, most ismét egy újabb fejezet, ami idegtépő, de sebaj.
A lényeg az, hogy ha ki is tudnak nyerni katonákat a biopszia során, azokat kategorizálják. Nem mindegy, hogy egy ún. skálán hányast ér el az adott sejtecske. Ha jók az információim, 7-estől lehet őket felhasználni bárminemű lombik programra. Ha ez alatt van a meghatározása, akkor bizony búcsút kell inteni ennek az egésznek. Ja, és hogy április elejére van időpontom a BMC-ben, hogy majd akkor megadják a kezelést, a z injekció féle dolgokat. Kösz nem, erről megint lecsúszunk, mivel a műtét jóval később lesz, és emiatt semmi konkrétat nem tudunk. Már megint…

Szóval most első körben azt kell megvárni, mi lesz a műtéti eredmény, és utána tudunk továbblépni ismét egy lépcsőfokot. Igaz, ez az egész október vége óta tart, de már most érzem, kicsit kezdek kiégni. Talán nem is mindenáron kell az emberi lét kiteljesédéhez egy utód. Talán anélkül is lehetünk boldogok és vidámak. Talán csak a düh szól belőlem…

Nagyon köszönjük az eddigi támogatást és érdeklődést, amit kaptunk felőletek. Cikáztak az sms-ek, hívások, hogy mi újság, mi volt a mai napon.

Pontosan nem tudom megfogalmazni az érzést, ami most ural. Talán ahhoz tudom hasonlítani, hogy olyan, mintha egy cukrozott citromba harapnál. Édes elsőre, savanyú, keserédes utóízzel.
Ebből kifolyólag kaptunk pozitív , negatív és kétellyel teli információkat is, ami most ismét leterheli az agyamat, a mindennapokat, de őszintén szólva, az elmúlt két hétben sem aludtam túl sokat, annyit forgolódtam éjszakáként, hiába a természetes alapú „csodaszer” nyugtatók…
A tegnapról mára való éjszakázást pedig hadd ne említsem… Végig pörgettem magam az eshetőségeken, mégis mit mond az orvos. Aztán józan paraszti ésszel, kicsit tanultak alapján összeraktam én is végül mi az, amire számíthatunk.

Délután történt egy katonavizsgálat ismét, majd pár órára rá vissza kellett mennünk, hogy konzultáljunk a doktorral az eredményekről (katonaeredmény, hormoneredmény, ultrahang eredmény stb.).
Miközben várni kellett órák hosszat, volt időnk sétálni. A feszültséget csak úgy vágni lehetetett. Felajánlottam, hogy üljünk be egy cukrászdába, igyunk meg egy teát, és várakozzunk ott. Ez mind meg is történt, de sajnos nem az elképzelésem alapján. Ami az agyamban volt, az teljesen ellentétes volt azzal, ahogy megéltük. Kicsit gépiesen kikértük a sütiket és a teát. Nagy csend, semmi olyasmi nem volt, mint általában szokás. Nagyon izgultunk. Izzadó tenyér, nem olyan jól eső édes ízek, és gyorsan túl is voltunk rajta. Amennyire szerettünk volna egymásnak örömet okozni, annyira nem sikerült.

Aztán nem tudom mi történt velem, de idegességemben elpityeredtem a cukrászda közepén. Még szerencse, hogy volt rengeteg kép a falon, amit bámulhattam, nehogy tiszta csoki és maszattal az arcommal menjek vissza az orvoshoz. Hirtelen láttam a kétségbeesést a páromon.

• Izgulsz? – kérdezte.
• Igen, bocsánat, nem tudom miért, de most jön ki rajtam! – feleltem.

Rájöttem miért volt ez. Kicsit megsajnáltam magunkat, amint ott ülünk, mint két ázott veréb egymásba kapaszkodva, és várjuk az ítéletet. Mérgesen, kétségek között még egymást sem tudtuk bátorítani annyira, amennyire azt szerettük volna. De véleményem szerint ez természetes, hiszen mindkettőnk gondolatai máshol jártak, nem a cukrászdában. Csak épp nem akartuk ezzel egymást hergelni, még inkább próbáltuk mutatni az igazán erős énünket egymásnak.
Ez a szép ebben a kapcsolatban, hogy így is azért próbáljuk palástolni a problémánkat, hogy a másik erősnek, határozottnak mutassa magát, de legbelül tudjuk, mi az igazi szituáció, és jó, mert nem kellenek hozzá szavak, vagy éppen magyarázkodás, miért van csend, vagy csak egy ölelés, szavak nélkül.

Visszatértünk az orvosi centrumba a kiírt időpontra. Pontosak voltunk, mégis vagy egy órát kellett várni a sorunkra. Csúszás is volt, és minden más, de türelmesek voltunk. A végén már csak óriási sóhajtozásokat hallottam a férjem felől. Aztán jöttem én is, és az eddigi teljese szokatlan láb remegtetés példáját alkalmaztam. Egészen jól lekötött, végül sorra kerültünk.

Az orvos szerencsére ismét kedves volt. Végig vette azokat a pontokat, amiket már az előző bejegyzésben is írtam, hogy genetikailag minden oké. A hormon pedig hormon. Azon lehet segíteni, de egyáltalán nem ez befolyásolja a jelenlegi állapotot.

Aztán rátért az ultrahangra. Egészen szép bevezetést kaptunk, a férjem már szinte ingerültebben bólogatott, és szinte én is majdnem ráförmedtem az orvosra, hogy nem kell a rizsa, de nyilván tisztelettudóan megvártam a kibontakozását a mondanivalójának.

A herén látható 4 darab cisztikus kép nem nőtt, ezért nem valószínűsíthető, hogy rosszindulatú daganat. Ettől függetlenül mindenképpen szükség lesz egy biopsziára és szövettanra. Valószínűleg elzáródhatott ott valami, valahol. Első körben tehát egy műtét vár a férjemre, amely során vesznek az egyik daganatból mintát, amit szövettanra küldenek. Másodsorban pedig a mellékherékből próbálnak spermiumokat kinyerni. Amennyiben vannak, azok a legjobb minőségűek, így fagyasztásra kerülnek, ami majd a lombik icsi során felhasználható. Amennyiben nem találnak ott hímivarsejteket, úgy a heréből próbálnak nyerni, ami kicsit bonyolultabb. De ami pozitív, hogy így legalább egy műtét alatt ezeket mind lerendezik.
Természetesen az orvostól kérdeztük, hogyan és miképp történik mindez. Gerincbe adott érzéstelenítővel, egy éjszakás bennfekvéssel. A fagyasztás pedig valami megbízott szerződés útján történik. De erről majd később, ha ott leszünk. A műtétet lehet TB alapon is kérni, ez esetben tiszteletbeli díjat kér az orvos. Amennyit gondolunk, nem kertelt. Inkább így, mint hogy egy konkrét összeget mond. Ha pedig nem TB alapon szeretnénk, az kb. kéthavi fizetésemet teszi ki. Köszi szépen, nem ezért fizetjük a TB-t, fizetni meg így is úgyis kell a bácsinak. Akkor inkább kap egy borítékot, és le van rendezve.

Szóval a műtétet megelőzősen kell még a páromnak teljes vérkép. Továbbá tumormarker vérvétel, ami három panelből áll. Ha itt esetleg találnak elváltozást, akkor nincs mese, a megnevezett szervet el kell távolítani, és a későbbi kezelésekről konzultálni kell, miképp, hogyan tovább.
Tehát egyszer van egy ismét reménysugár most, amit látunk, másrészt még mindig nem biztos az ég egy adta világon semmi sem, hiszen ha ne adj Isten a tumormarkerek közül valamelyik ’beköszön’, akkor más helyzet áll elő. De ezzel egyelőre nem foglalkozunk.

Összességében most nagyon leszögeltük kicsi lábainkat a realitás talajára. Nagyon erősen, hogy még egy kicsit se szálljunk a föld fölé, nehogy nagyot essünk onnan. Arra más se időnk, se energiánk nincs.

Folyt.köv.

Próbáltam a mai napon elterelni a figyelmemet. Ma volt egy ultrahangos vizsgálata a férjemnek, és kora délután elindult itthonról, hogy a forgalmon magát átharcolva eljusson a belvárosi klinikára.

Ez az a magán intézmény, ahol korábban is jártunk andrológusnál. Említettem neki, ha túl van az ultrahangon, kérdezzen rá a recepción a korábban levett vér – és genetikai eredményeire.
Igyekeztem elterelni a figyelmem, ezért elmentem bevásárolni alapvető élelmiszereket. Pakoltam ki a konyhánkban, és amikor kinéztem az ablakon, láttam, megérkezett az én szerelmem. Integettem neki izgatottan, mint egy kislány, aki pár órára lett egyedül hagyva, de máris újból öröm éri, hogy visszatértek hozzá.
 

Belépett az ajtón, és komor volt. Szinte megfagyott a levegő, de nem a méregtől, a bizonytalanságtól.
Felém fordította a fejét, miután levette a kabátját, és láttam, amint drága kis mackómnak keserédes a szeme. Kis könnycseppek felcsillantak, aztán láttam rajta, nem tud megszólalni. Tág pupilla, szomorkásan csüggedt száj.

• Mit mondtak? – kérdeztem.
• Semmit! – felelte.
• Add ide a leleteket, hadd nézzem meg! -  szóltam, és elvettem a kezéből.

A konyhapultra letéve a sok – sok papírfecnit kezdtem lapozgatni. Genetikai vizsgálat rendben. Szerencsére nincs kromoszóma probléma. A másik DNS teszt is rendben van, így a genetikai probléma és hordozottság kizárva. Nézem tovább a leletet, és a hormonoknál van egy kis eltérés LH – tesztoszteron szintjeinél, de ez az eddigi tapasztalataim szerint orvosolható.
Belép a konyhába ő is. Rámnéz.

• Nincs is varicocele (herevisszér)!  Eddig úgy tűnt, de nincs, megerősítette az orvos.
• De akkor mi a baj?

Görbül a száj, megremeg, egy könnycsepp kicsordul. Elkezdek hangosan, kissé kiabálós formában beszélni.

• Mondd, hogy nem az! Mondd, hogy nem az! Mondj már valamit, könyörgöm!
• Ahogy nyáron, most is találtak kisebb pontokat a bal herémen. Négy darab van, de szerencsére nyár óta nem nőttek.
• De mit mondtak, ugye nem az, amire gondolok?
• Nem, még nem tudunk semmit. De kelleni fog a biopszia.

Elkezdek zokogni. Ő is kicsit elengedi magát egy percre, majd leveszi a whiskey-s üveget és két poharat.

• Kérsz?
• Kérek.

Megisszuk a kis pohárnyi „jókedvet”, majd kérdezi:

• Mit vettél a boltban, kincsem?
• Semmi különöset. Csak egy- két apróságot, amire szükség van.

Megölel, én is szorosan átölelem. Érzem azt a parfümöt, ami az első találkozásunkkor volt rajta. Érzem, hogy ő az enyém, és tudatosul bennem még inkább, hogy nélküle nekem nincs világom, nincs életem, mert annyira szeretem őt.

• Szeretlek!
• Én is nagyon szeretlek! Ugye nem lesz baj? – kérdezem.

Minden rendben lesz, rendben kell lennie...

Büszke vagyok rá, milyen erős, és mennyire tartja magát. Hihetetlen…  És épp itt csücsül , zenét hallgat, és játszik, mintha semmi sem történt volna. Annyira szeretem!

Már csak egy hét…

A múlt hetem egyik napja szívfacsaróra sikeredett.

Eddig egészen jól elvoltam, nem foglalkoztam a jelenlegi helyzetünkkel és problémánkkal, hogy lehet, gyermektelen házastársak maradunk a hátralévő életünkben. Ennek több oka is van, és még nem derült ki sok minden, de várom már azt a bizonyos február végi napot, amikor félig felkerül az i-re a pont.

A múlt hét elején érdeklődtem a katonavizsgálat eredménye iránt, amit a BMC-ben kellett elvégeztetni, hogy ott is legyen egy második eredmény. Sajnos nullás, ismét, így meg sem lepődtem. Hallottam, amint a vonal túloldaláról sóhajtott a laborasszisztens, és nem igazán szerette volna közölni a tényt, de közbevágtam, és kérdeztem, hogy ismét nincs semmi benne?

-          Igen, sajnálom! - mondta a néni.

Valahogy nem viselt meg, hiszen tudtam, hogy ez lesz. Ha az elsőben nem volt, miért lenne a másodikban.

Kértem időpontot egyeztetésre, végre igazi konzultációra a leendő kezelőorvosunkhoz, és hiszitek vagy sem, február első hetében április 7-re kaptam időpontot.

Csak néztem, és elakadt a szavam…

-          Próbálja meg magánban elintézni a doktor úrral, lehet akkor előbb sorra kerül! – mondta a recepciós.

-          Rendben! – válaszoltam.

Végülis nincs miért sietnem, hiszen még messze van április, és addig lesz egy február végi eredmény is, ami félig sorsfordító.

A héten volt egy különleges nap a munkahelyemen, több kollégám és kolléganőm behozta a gyerekét, okát nem tudom.

El is voltam a kis irodámban mindaddig, amíg egy kedves kislány be nem jött hozzám.

-          Szia! – mosolygott rám huncutan.

-          Szia! Hát te mit csinálsz itt? – feleltem.

Kiviharzott, és mosolygott, majd elbújt, és kukucskált. Eljátszott velem így egy darabig, nagyon aranyos volt. Végül bejött ismét, és beszélgettünk, hozott mindenféle kézzel készített ajándékot, rajzot, egy fecnidarabot és így tovább. Nagyon tündéri volt.

A hab a tortán az volt, hogy kiderült, az egyik férfi kollégám felesége babát vár. Na, itt éreztem, kicsit elpattan a húr, de tartottam magam, gratuláltam, és visszavonultam az irodámba.

Aztán hirtelen, mintha csak egy angyal küldte volna, ismét megjelent a kislány bájos vigyorral az ajtómban, és hozott ismét egy kis papírfecnit rajzokkal. Leült mellém, hajtogattunk, végül visszament a folyosón túli irodába, az anyukájához.

Bájos volt, akinek tiszta a lelke. Hihetetlenül megérintett...