ICSIKIBMOL-Lombik icsi

Végre megtörtént az eddigi várakozásaink egyik legjobb dolga: megkaptam a receptet, kezdődhet a stimuláció!!!

Végre kicsit könnyedebben, boldogabban ültem az autónkban, és tudtam, éreztem, más lesz ez a mai nap. 

Útközben simogattam a pocimat, és megdícsértem a petefészkeimet, a kis női szerveimet, milyen ügyesen reagáltak a Norcolutra, és mennyire pontosan, kiszámíthatóan érkezett a várva várt menstruáció.Hatott a gyógyszer, így a menzesz második napján toporogtam a meddőségi ajtajánál, és nagyban mormoltam magamban, hogy ma megkapom, kezdjük és csináljuk végre.

Megvolt a szokásos ultrahang vizsgálat, ami alapján kiderült ugyan, hogy mind a két petefészkemben 10-10 cisztát dédelgetek, de ezt eddig is sejtettem, hogy nem lesz most sem könnyített pálya. Miközben öltöztem, hallottam ahogy a doki mondja az asszisztensnek: " PCOS-es, írjuk fel mindenképpen a lapra!"
Szupi. Utálom ezt a szót, betegséget, vagy mit, de most a legkevésbé sem érdekelt.Odalibbentem az asztalhoz, ahol a férjem várt már izgatottan, szemben velünk az orvos, és látom, amint írja a receptet: GONAL - F.
Titkon örültem, mert természetesen utána néztem minden lehetséges gyógyszernek, amivel a hölgyeket stimulálják, így tudtam, miről van szó. Előre töltött "toll - injekció", szuper kis készlet, amihez jár tű is, a végét pedig tekergetni kell a megadott mennyiségre. 

Próbáltam kérdezgetni egy - két dolgot, hogy mégis ezt most betanítják - e vagy otthon csináljam magamnak, esetleg kell - e valami diéta, de most nem volt nagy hangulatban a kezelőorvos. Van ilyen, nem vettem magamra, így pofátlanul amit tudtam, megkérdeztem. Nyilván az első és legfontosabb: infolic, folsav, fehérje, víz? A válasz igen, mehet minden, bár a terhesvitamin elég lesz. (A sok fehérje és vízfogyasztás a hipestimuláció ellen javallt.) Aztán egy csomó kérdéssel készültem még, fel is írtam, de valahogy olyan érzésem volt, mint akinek teher válaszolni, zavarban is voltam, és így elfelejtettem. Aztán fel is álltunk, elbúcsúztunk, és megbeszéltük a következő időpontot, a kontroll UH-t és vérvételt, amikor már Cetrotide injekcióval bővül a fantasztikus hasbaszúrós palettám. Ennek is örültem, mint majom a farkának. Kaptam egy kis kezelőlapot, rajta hogy melyik nap mit szúrok, de egyelőre maradunk a Gonal - F-nél. Patikában kiváltottuk, majd kértem még fertőtlenítő kendőt, végül visszamentünk az intézménybe, segítséget kérni a beadáshoz.
Egy kedves asszisztens pont ott volt, kibontotta a csomagolást, elmagyarázta mi hogyan működik, és végül beadta az első adagomat. Végignéztem, ahogy hasba "szúr", fura volt. Nem fájt, még csak fel sem fogtam, hogy mi történik, mert az eufória még mindig tartott nálam. Megkérdeztem a fent említett másik gyógyszerről is, elmagyarázta, hogy az már az "ampullából felszívós" változat, de nem bonyolult. Majd megköszöntem a segítséget, felpattantam, és megfogtam a férjem kezét, és indultunk további utunkra.
Holnap lesz az igazi kihívás, hiszen segítség nélkül kell beadnom magamnak. Reggelente fogok injekciózni, hiszen az elsőt délelőtt kaptam, és a munka miatt is jobb lesz, mire beérek az irodába, már túl is leszek rajta. Elég ciki lenne, ha a munkahelyi hűtőben ott csücsülne a gyógyszerem. :-)

Szóval innentől kezdve végre új kezdet, új élmények, újabb megpróbáltatások, de egyáltalán nem bánom, mert örülök, hogy végre ennyi várakozás után megkaptam az első injekciómat, és elindult valami.
 

Most, mérhetetlenül boldog vagyok, hogy végre elkezdődött. Bár nem csak én, hanem a Mackóm is, mert egész nap úgy ölelget, gondoskodik, puszilgat, mintha már 10 napja tartó stimulációm lenne, feszülő pocakkal. Mosolyogtam is rajta, mire ő: - De nekem te már mostantól kismama vagy!

Bár így lenne...

Folyt.köv.

Riadtam ébredtem fel, amikor csörgött az ébresztőóra. Álmomban már egészen máshol jártam, rengeteg recept és injekciós tű között kerestem valamit a kórházban...

Gyorsan összekészülődtünk és indultunk is az előre megbeszélt időpontra a kezelőorvosomhoz.
A recepciónál mindig mosolygósak és segítőkészek az emberek, ez most sem volt másként.
 

- Üdvözlöm, Dr. XXZ-ez érkeztünk, a kórlapszámom "000000". - mondtam.
- Konzultációra jöttek? - kérdezte a hölgy.
- Nem, a doktor kérte, hogy ma... 
- Á, program indításra! Menstruál? 
- Nem, egy kicsit késik, de a napokban várom. - hebegtem.
Végül a kórlapunkat beletette a doktor mappájába, és mi a lépcsőn felsétálva a folyósó végén a "megszokott" kis helyünkre leültünk. Rajtunk kívül voltak még páran, de mindnél kórlap a kézben, papírokkal, azt hiszem, hogy újak volak.
Egy kedves házaspárral elegyedtem szóba ,ez volt az első és bátor kapcsolatteremtésem "házon belül". Még mosolyogtunk is, mert mi, nők helyet cseréltünk a férjünkkel, hogy beszélgetni tudjunk. Elmondtam minden hasznos információt, amit én ismerek, és azt is, hogy mióta vagyunk az intézménynél. A hölgy említette, hogy korban is vannak, és rengeteg problémájuk van (elzáródott petevezető, hormonháztartást, stb.), és megtörten ugyan, de mosolyogni próbált. Néha felállt, nézegetett, majd visszaült a helyére. Egy - egy könnycsepp is kicsordult, megtörölte azt, mintha mi sem történt volna, majd elnézést kért.

- Ez az utolsó reményünk! - súgta halkan, majd felállt, és a folyosó végéig elsétált, ott fújt egyet, majd visszaült ismét a székre.

Ismerős volt az érzés, az a nagy bizonytalanság(ami még mindig tart), reményvesztettség és félelem. Szinte látszott az arcán a rémület. Megértem, hiszen mindaddig, amíg nem megy el az ember egy ilyen intézménybe, aminek a falai tele vannak babák fényképeivel, információkkal, előadások időpontjaival, addig olyan, mintha nem is történne ez vele. Aztán ahogy belép az ajtón, sokkoló a sok meddő pár, a rengeteg keserédes szempár, és a várakozó sóhajok. Mind várunk, és óriási nagy türelem kell hozzá.

Szólítottak minket, szerencsére mi voltunk az elsők.

- Menstruál? - hangzott el a kérdés.
- Nem doktor úr, legutóbb amikor beszéltünk és találkoztunk a férjem TESE műtétje miatt, sajnos a sok idegeskedéstől megcsúszott a dolog, így talán pár nap múlva esedékes lesz.
- Rendben, megvizsgálom, kérem feküdjön fel!
- Hölgyem, úgy tűnik, hogy középidőnél jár, messze van még az a menstruáció a nyálkahártya alapján! - elemezgetett.
 

Fantasztikus! - gondoltam magamban. Csak éppen aznap a 25. napon jártam. Szóval nagyon nagy csúszásban van részem, az biztos. Ráadásul megállapította, hogy szépen "dédelgetem" azokat a fránya cisztákat a petefészkeimben. Kaptam gyógyszert, Norcolutot, amiből 2x1-et kell szednem 10 napig, majd az abbahagyása után 3-4 napra jelentkezik is a vérzés. Szóval ismét három lépéssel hátrébb kerültünk a célunkhoz. De a doki megnyugtattot, hogy "tipikus" esete vagyok a lombikos hölgyeknek, akik stressz miatt lelkileg szépen eltologatják a menzeszt. Tessék kérem megkövezni, de ilyen szituációban ki ne izgulna és akarná végre a program indítást?! 

Miután a receptet kézbe kaptam, búcsúztunk, és megbeszéltük, hogy közel 2 hét múlva találkozunk, akkor már vérzéssel és végre injekció kúra beállítása végett. Amint kiléptünk az épületből, elkezdtem hisztizni, hogy nem ér, hogy ismét ilyen peches vagyok!
Aztán elkezdtem tűnödni azon, amit láttam az épület falai között. Az egyik házaspár véletlenül kiejtette a kezéből a kórlapot, és én megláttam rajta a számukat (minden egyes pár rendelkezik egy egyedi azonosítóval). A mi számunkhoz képest ők plusz 500-al nagyobb számmal rendelkeztek. Tehát közel fél év alatt 500 új pár jelentkezik CSAK ehhez az intézményhez, ami évente 1000 új meddő házaspárt jelent. Hihetetlen, hogy mennyien vagyunk, és mennyi olyan gyermekre vágyó pár van, aki még nem is tud a meddőség okáról. Lehet, hogy mi is még csak most állnánk ott a hideg és egyszerű, ám reményekkel teli folyósón, ha megvártuk volna a kötelező egy év gyermektelenséggel teli hónapokat és kudarcokat. Ilyen szempontból pedig jó, hogy hallgattam a megérzéseimre, és az orvosomra, így mind a két oldal alaposan meg lett vizsgálva.
Egy biztos, sosem lehet tudni, és már az első aprócska megérzésnél, bajnál igenis lépni kell, mert így is őrjítően hosszú, fárasztó és feszült folyamat, amíg valami elkezdődhet...

Ma nem tervezek hosszú sorokat írni az elmúlt hetekről. 
Csupán annyit írhatok, hogy várom már a következő napokat, amikor a kezemben tarthatom a receptjeimet és beadhatom végre az első injekciót...

Várakozással teli vagyok, és végre pozitív. Agyban nagyon sok mindent le kell rendezni, át kell állni valami olyasmire, ami elfogadható a számunkra. Nekem ez az, hogy tudom, odafenn ez már el lett döntve. El lett döntve az, hogy mekkora sikerrel vagy épp kudarccal gyarapodunk. Ez, hogy így fogom fel és gondolkodom róla jobb, mintha remegnék a sikerért.
A folyamat, amíg eljutottam idáig nehéz volt, de most teljesen nyugodt lélekkel és tiszta fejjel pár napon belül úgy indulok végre neki ennek a stimulációnak, hogy bárhogy is lesz, azt még meg kell élnünk; mert bennem van, hogy mindent megtettünk és megteszünk annak érdekében, hogy sikerrel záruljon. A többi pedig már nem rajtunk múlik...

"Múltunkat visszük magunkkal, össze vagyunk kötve a jövővel, és mi döntjük el, hogy ragaszkodunk-e hozzá, azt akarjuk, hogy mindig a közelünkben legyen, vagy elengedjük. A sors az, ami adatott nekünk, és amit magunknak alakítunk."

Ha jól számolom a napokat, akkor körülbelül 2.5 hét maradt mindösszesen addig, amíg a kezemben tarthatom az injekciós recepteket. Izgatott is vagyok, és nyilván félek, tartok az egész procedúrától.

Mint említettem, PCOS-el kicsit rizikósabb bevállalni egy stimulációt, hiszen eleve bővelkedik cisztával mind a két petefészkem. Sebaj, úgy gondolom, hogy ismerem annyira a testem, hogy tudom, érzem, ha esetleg felmerülne bármi baj. De ilyen nem lesz, mert próbálok pozitívan hozzáállni ehhez a szituációhoz.
Rengeteg mindent összeolvastam, hogy mire kell figyelni ahhoz, hogy a túlstimulációt elkerüljem. Nos, az első és legfontosabb, hogy rengeteg vizet kell innom. Körülbelül napi 4-5 liternyit, és a fehérjét is meg kell szeretnem erre az időszakra. Igazából egyik sem okoz problémát, hisze IR mellett egészen gyarkan vagyok szomjas, és napi 2 liter víz azért elfogy. A fehérje fogyasztást pedig megpróbálom belőni úgy, hogy az élvezetes legyen. 

De ezeken kívül is számos dolog van, amit kis buksimban kiötlöttem, és annak rendje és módja szerint fogom a hátramaradó heteket eltölteni.
Ezt a bejegyzést eleve próbálom könnyedebben írni, és kicsit tendálni a most igazán népszerű "divatblog" féle postok szerint, miszerint mi az, amiket vettem, amivel próbálok időt és enegriát nyerni a majdani aktuális stimuláció során.  
Szóval Hölgyek, Lányok, ez inkább a Ti lelketeknek szól! Főleg ebben a helyzetben igen is megérdemeljük, hogy egyrészt alaposan felkészüljünk, másrészt kicsit elcsábuljunk, és ha nem is azt vesszük, ami a teljes eufóriát okozza, mégis kicsiny boldogság, hiszen vásárolunk! :-)

Nézzük akkor a listát, amivel én kényeztetem magam:
(Ide pedig jöhetne egy sminkreklám szlogenje: " Mert megérdemlem!")

 Vitaminok: hogy feltöltsem a raktáramat, és ha hasmenés-hányás időszakom lenne, akkor "legyen miből" fogynia a vitaminkészletemnek. 
Sajnos volt részem hormonkúrákban korábban, és nem igazán bírtam hányingen nélkül.

D-Vitamin: ezt a PCOS miatt rengetegen ajánlják, illetőleg eleve a D-vitamin szintem alacsony, így minden reggel 2000NE-el kezdek.

Folsav: ezt talán magyaráznom sem kell :-)

C-vitamin: én hiszek benne, hogy mindenre segítséget nyújt. Napi 1000Mg-al szedek, és úgy tervezem, hogy a stimuláció alatt ezt megemelem 2000Mg-ra.

Magnézium: a nyugalomért, és persze azért, ha sikerül az egész procedúra, ne kelljen a nulláról indítanom a pótlását.

Multivitamin pezsgőtabletta: ezt azért, ha édességre vágyom, és közben mégis ellátja a raktárkészletem.

Ha pedig a stimuláció elkezdődik, akkor a folsavat lecserélem az Inofolicra. Szerencsére kaptam őket ajándékba drága barátnőmtől, amit ezúton is köszönök ismét! Az infolicról sok jót olvastam, ezen ne múljon a siker!

Szükség lesz a klasszikus mama bugyira, mert ha felpuffadna a hasam, akkor kényelmesebb viselet lesz. Így beszereztem egy-kettőt.
Bokazokni vidám színekben, hogy ha a két lábam közé nézek, és az orvos fején kívül megpillantom a lábfejeimet, jó kedvre derüljek.

(No és mivel nem vagyok megáldva dús szemöldökkel, női hiúságomnak eleget téve befestem azt, ha már a sok kórházi bolyongás miatt a sminket el kell, hogy felejtsem.)

Ami viszont érdekesség, és sokat olvastam róla, az a kókuszvíz. A leszívás napján nem ihatunk, ehetünk, így a megszokott napi 4-5 l folyadékot hirtelen nagy veszteségként éljük meg. Nos, a kókuszvíz fantasztikusan hidratál, és ásványi anyag tartalma pedig ellátja a szomjazó-éhező szervezetet.

Az aszalt szilvalé sógornőm ötlete volt. Ugyanis a hormonoknak "hála" nem csak a kismamák, hanem a kezelések alatt mi is szenvedhetünk székrekedéssel, ez viszont szuperül hat állítólag. Meglátjuk, bízom benne, nem lesz rá szükség, mert elég kényes vagyok erre.

Vásároltam még testolajat, ha esetleg gyorsan, hirtelen felszaladna rám pár kiló, ami száraz, striás bőrt eredményez. Ezzel talán kicsit jobban ápolhatom, és nyugtathatom a bőröm.

A kedvenc top termékem pedig a hercegnős sebtapasz. Ha az injekció beadása nem sikerül vérzés nélkül, akkor kislányos daccal felragasztok a pocakomra egyet belőlük, és belevigyorgok a világba!

Megtörtént az utolsó vizit, a kötéscsere, a szerződés a fagyasztásról, és végre otthon lehetünk.
Hosszú út ez, igazán kimerítő, főleg lelkileg. De időközben jön rá az ember, hogy mennyi mindent bír el egyszerre. 

Gép voltam az elmúlt hetekben, aki túlélt. Túlélte az érzelmi megrázkódtatásokat, az aggodalmakat, a stresszt, a férje nélküli létet, és csak ment - ment, csinálta. Így működtem most az elmúlt napokban. Nem volt időm sem gondolkodni, sem pedig enni. Olyannyira igyekeztem minden percemet a férjemmel tölteni a kórházban, hogy meglegyen mindene, és bármi történik, ott legyek vele, hogy megfeledkeztem minden másról. Már nem érdekelt ott, abban a helyzetben, hogy milyen lesz az eredmény, nem érdekelt igazából semmi, csak az, hogy ő rendben legyen, és épségben hazavihessem, hadd gyógyuljon.
Szerencsére mindez megtörtént, és már itthon tudhatom. 

Az elmúlt napok, események, és az igazán ilyen helyzetek azok, amelyek ráébresztenek arra, hogy mi is az, hogy szeretet és szerelem. A feltétel nélküli, felelősségteljes kapcsolat. Talán kis túlzással, akik nem tapasztalnak meg ekkora megpróbáltatást, nem is nagyon tudják felfogni, vagy éppen tapasztalni azt, hogy tényleg mi az a jóban-rosszban. És szerencsések, de mi is, mert a bajban is ott kell, hogy legyünk egymásnak, és itt voltunk. De nem kötelességből, nem elvárásból, hanem mert akartuk, mert akartam ott lenni, önzetlenül, tiszta szívemből, szeretetből. Nagyon régen éltem át ekkora aggodalmat. Várakozva, hogy mi fog történni, mi lesz az eredmény, és hogyan tovább. Hogyan fog tovább alakuni a közös életünk, miképpen birkózunk meg a nekünk szánt feladatokkal?

Érdekes, de ekkor, mikor elmélázom, mindig egy kedves szerettem szavaira eszmélek: " Mindenki annyit kap az élettől, amennyit elbír." Milyen igaz. Régóta cipelek/cipelünk egy puttonyt, ami sajnos egyre jobban nő, de bízom benne, hogy hamarosan kiürül, és kedves emlékek és "terhek" telnek meg vele.
Sajnos a szövettani eredmény nem kecsegtet túl sok pozitívummal, de ezt most nem szeretném részletezni. Maradjunk annyiban, hogy ha egy stimuláció alatt megérik jó sok petesejt, és leszívásra kerül, akkor pont elég lesz a párom szöveteiből nyert minta. Bízom benne, hogy legalább egy - kettő elindul a fejlődésben, és visszaültethető lesz, valamint meg is maradnak. 

Kicsit kezdem feladni, elengedni ezt az egészet. De talán nem hiába és nem feltétlenül rossz ez, hiszen így ha Isten kezében leszek, talán nem görcsölve rá erre az egészre, a vége sikeres lesz.
Ha pedig mégsem, akkor nem szeretném a páromat újra kitenni ennek, hiszen végignézve a szenvedését és fájdalmait (sok-sok helyen fel lett tárva), nem érdemes.
Nem érdemes újra kitenni magunkat a megpróbáltatásoknak, főleg ilyen áron, amilyen eredménnyel rendelkezünk.

Így, hogy kezdem elengedni, nem rágörcsölni, talán él még bennem/bennünk az az elképzelés, miszerint a gólya hozza a gyermeket...