ICSIKIBMOL-Lombik icsi

Túl vagyunk ismét egy héten, újabb kivizsgálásokon, remélhetőleg sikerült ismét nagy – nagy lépcsőfokokat megmásznunk. De ez majd idővel derül ki, mert igen, mindenhez türelem kell. Ilyen szempontból nagyon megtanít az élet a türelemre, de mint korábban említettem, ez nekem sosem fog menni igazán, így ez az időszak pozitív szemmel nézve igazi ’tanulópénz’…

Férjecském a tegnapi napon volt a BMC által előírt vér – és katonavizsgálaton. Arany szívem, utóbbira panaszkodott, hogy azért teljesen más, mint az első, magánintézményben végzett vizsgálat. De sebaj, túl volt rajta, nehezen ment, mint a vágóhídon a férfiak vártak egymásra és arra a bizonyos szobára. Ráadásul két külön edénybe is kellett teljesítenie egy eredmény kibocsátás során. Fel is nevettem, mondom ilyen nincs… De ilyen ez, legalább nevetünk már rajta, és viccesen támogatva egymást a telefonba felnevettünk, és úgy elszórakoztunk a tapasztalatain, mintha megjárta volna csodaországot.

Jók ezek a pillanatok, ebből is látszik, hogy erősödünk, hogy partnerek vagyunk, hogy éltetjük és bátorítjuk egymást. Ez tényleg kell.
Majd a jövő héten már egy - két kézzelfogható információra rákérdezhetünk, de itt is, mint mindenhol, a komolyabb vizsgálatokra várni kell. Például AIDS, Hepatitis és a többi ’baráti kör’ által képviselt betegségek eredményeire.

A mai napon túlestem a sokat emlegetett hiszteroszkópián. El sem hiszem, hogy mennyire pozitív volt ahhoz képest, hogy tavaly a méhszájseb fagyasztásom mennyire kellemetlen volt. Na, az tényleg rossz emlékekkel tölt el, ez viszont egészen ’csodás’ érzés ahhoz képest, miket olvastam én a hálón. Érdekelt, tartottam tőle, és baromira be is voltam rezelve, hogy ha még itt is kiderülne valami, esküszöm, én hegynek megyek!
De szerencsére nem így történt  :-) A világon minden rendben, gyönyörűséges méhecskével áldott meg a természet. A saját szememmel láttam, és az orvos is mondta, kívánni, birtokolni sem lehetne szebbet. A petevezetők is szabadok, semmi összenövés, semmi elváltozás, minden a legnagyobb rendben.

De hogy is volt ez? Ó jaj, kislányos zavaromban kicsit hebegtem – habogtam, amikor megérkeztem és kérdezte, van – e bármi kérdésem? Nyilván az volt az első, hogy fájni fog – e nagyon… A válasza erre az volt, hogy az attól függ, milyen könnyen sikerül elérni a nyakcsatornát. De már vetkőztem is, és a kis elektromos székén, alul  semmi nélkül feküdtem.
Levettem a pulóveremet is, és egy egyszerű póló volt rajtam, hogy ha idegességemben leizzadnék, legalább ne duplán tegyem. Ha – ha – ha… Mik meg nem fordulnak a fejemben, de így van…
Bejött egy asszisztens egy tasak vízszerű kontrasztanyaggal (pontosan nem tudom, mi volt). Akkor tessék széttenni lábaimat, elsőként ultrahang be, gyorsan ki, és jött is az a híres „izé”, aminek a szára vékonyka és mozgatható is. Az orvos még poénkodott is vele, hogyan mozog odabent. Mondom szuper, csak essünk már túl rajta!!!

Egy jó erős jódos fertőtlenítést kaptam. Azt minden nő megérzi, hadd ne részletezzem.
Az eszközön keresztül valami úton – módon bejutatták a kontrasztanyag szerűséget, és kezdődött is a vizsgálat. A bemenetelt nem néztem, mert ijesztő volt a számomra, ahogy a képernyőn mutatja a dolgokat. Ellazítottam magam, mert következett a kritikus nyak rész, amin vagy sikerül egyszerűen túlmenni, vagy bizony kellemetlen lesz. Szerencsére előbbi, még egy kis vízszerű kontrasztanyag, aztán hopp, máris látom az emberi szervezet egyik csodáját, a női méhet.
- De szép! – gondoltam magamban.  Minden sima, rózsaszín, tök egészséges.
Szerencsére az orvos is megerősített benne, hogy bizony – bizony, itt minden rendben van.
Miközben nagyban bogarászott, azért éreztem enyhe menstruációs görcsöket, de olyan szinten lefoglalt az emberi  test mivolta, hogy belebambultam.
Kész is vagyunk, minden rendben, szerencsére könnyen ment, ennyi volt!  - értesített.
A lányok és nők ’ legjobb barátja’ kacsa ki, a víz pedig csak úgy folyt belőlem. Semmi gond, felkészültek erre is, én pedig gyorsan megtörölköztem, kaptam betétet (úgy érzem, még pár napig kell), felöltöztem, és máris ellepett újra az anyag… Sebaj, felkészültem erre, gyorsan fizettem és mentünk is haza.
Vígan utaztam az autóban, amikor kezdett kimenni belőlem a stressz. Görcsöket éreztem, a feszített részemet is, hát ez van. Ma pihenés, és 72 óráig se fürdő, se házasélet.
Jelenleg még picit érzékelem a beavatkozást, de ettől függetlenül örülök, hogy belevágtam. Inkább így, nem TB alapon, sokkal emberibb körülmények között, altatás és mindenféle bent fekvés nélkül.
Sokkal jobb, hogy erről dönthettem, és nem bántam meg.  Ugyanis ha február végén mégis olyan dolgok derülnek ki, amire nem vagyok felkészülve, akkor is megcsináltattam volna, tudjam, rendben vagyok, és tudjam azt is, hogy bárhogy is döntünk, én kész legyek!

Minden mulandó. Az életünk, az emlékeink, a pillanatok, amelyeket átélünk egy adott percben.
Az érzések, a lehetőségek, a vágyaink, a miértre való válaszok.
Csak egy valami örök és maradandó: mi, akik vagyunk, és akikké képesek vagyunk válni...

Hat teljes hét. Örökkévalóság. Elfoglalni magamat, magunkat, igazán és mélyen beletespedni a mocskosan szürke hétköznapokba.

Igen, dühös vagyok. Most tényleg. A világra, az időre, arra, hogy mennyire kiszolgáltatott az ember, és hogy mennyire szükséges bízni egy emberben, egy rendszerben, egy orvosban.
Dühös vagyok, mert erősnek kell mutatnom magam, nem szeretnék fellángoló gyenge érzéseimnek behódolni, pedig jól esne.
Dühös vagyok arra, hogy toporgunk a nagy semmiben, és a küszöbtől, amely az ajtón túlra, más lehetőségek felé visz, még nagyon messze vagyunk.
Dühös vagyok, mert azt gondoltam, könnyedén és egyszerűen fogok venni akadályokat, és a legmélyebb bugyraiban raktározom el a kétségeimet, és élem a mindennapi életet.
Dühös vagyok, mert megint negatív és rossz hangulatú bejegyzést írok, holott igyekszem a pozitív sorokat megörökíteni benne…

Voltunk andrológusnál, úgy gondoltam, az eddigi leletek elégségesek lesznek ahhoz, hogy az első konzultációnk során valamiféle iránymutatást adjon a doktor. Sajnos nem volt elég a katonavizsgálati eredmény és az anamanézis felvétel, bizony az orvos sem tudott mondani nagyon okosat.
- Doktor, akkor lombik ICSI lesz, igaz? – kérdeztem bátortalanul.
- Még nem tudjuk, tudni kell ennek az igazi okát, így különböző vizsgálatokra kell elküldenünk a férjét, de itt is elvégezzük! – felelte.

Óriási pofon, kis reményteli elképzelt és felvázolt tervem ugrott, ami nagy csalódottsággal töltött el…

Y kromoszóma vizsgálat, azért, hogy veleszületett „tulajdonsága” – e az eredményünk. Aztán valami másfajta szintén igazán speciális vizsgálat, amely alapján megint csak kapnak információt a párom állapotáról. Utána még hormonok, újabb katonavizsgálat, friss ultrahang, és kész is vagyunk, mehetünk iránymutatásra, konzultációra.
Szerencsénk, hogy helyben levették a vért, így már csak UH és katonavizsgálatra lesz szükség. De az eredmények csak 6 hét múlva várhatóak, mivel olyan speciálisak… Ó jaj, gondoltam magamban, csak ki ne csússzak én meg a hormoneredményeim érvényességével. Ráadásul egyre inkább szeretnének a piros betűs napok csúszkálni, de bízom benne, hogy „csak” a stressz az oka.
Úgy tűnik ezek alapján, hogy február végén vagy március elején lesz valami kézzelfogható „státuszunk”, amivel aztán továbbléphetünk a BMC-ben.

Kicsit álmatlanok az éjszakáim és folyamatosan agyalok. Mi várható, és rengeteg „mi lesz, ha kérdésen?”  töprengek. Holott tudom, hogy nem kellene, ki kéne kapcsolnom és kicsit megnyugodnom. Csak valahogy egyik válaszra sem vagyok felkészülve, amit majd az orvos fog mondani a gyermekvállalással kapcsolatban. De bízom benne, hogy nem lesz rossz válasz, csak kevésbé jó. Ugyanis ezen vizsgálatok alapján kiderül, hogy szüksége –e egyáltalán biopsziát csinálni, tehát van – e értelme, tudnak – e kinyerni bármit, vagy pedig teljesen felesleges a beavatkozás. Reménykedem még abban, hogy gyógyszeres kezeléssel megoldható lenne, de eleve abból kiindulva, hogy milyen volt az első eredményünk, nem reménykedem.

Mindenesetre bízom benne, hogy félig mosolyogva távozunk február végén a doktortól, és tele leszünk reménnyel. Lehetséges, hogy utána rá kéne erre pihenni, nem tudom, de lehet majd csak attól fogunk megnyugodni, ha már eredményesen zárul ez az egész. Valahogy csak lesz, valahogy majd lennie kell…

Ettől függetlenül próbálom élvezni a mindennapokat.  Ma munkából kifolyólag vezettem, épp a repülőtér felé vettem az irányt. Jól esett. Látni a sok fel – és leszálló gépmadarat, azt a szabadságot. Jó érzéssel töltött el. Érdekes, hogy mennyire utálok repülni, de a talajról nézve őket ámulok, mintha csodát látnék, és megnyugtató érzés.

Egy kollégám már észrevette eme szenvedélyemet, mert amikor együtt mentünk céges látogatásokra, felnevetett, hogy le sem tudom venni a szemem az égen haladó repülőkről (ami már szabad szemmel is jól kivehető), holott vezetnem kellene. Aranyos volt, elmondta, hogy a közelben van egy lehajtó, ami pont a kifutópályákhoz visz, és éjszaka gyönyörű látványt nyújt.
Nos, pont megint arra haladtam, ahogy előbb említettem, és megfogadtam, ha jobb idő lesz, akár egyedül, akár férjemmel karöltve, de felfedezem magamnak azt a helyet.
Aztán itt vannak az egyre tovább tartó nappalok, a közelgő tavasz illata a levegőben, a 12 fokban, hiába is van január. Szeretnék még kirándulni egyet, semmi különöset, csak egy erdőben sétálni nagyot, magamba szívni mindent, ami feltölt ott.
Szeretnék egy délelőttöt sétálni kötetlenül Budapesten majd a szülővárosomban. Szeretnék a családommal lenni, szeretnék a bátyámmal egy óriásit beszélgetni, sétálni, ahogy korábban tettük.

Annyi mindent szeretnék még megélni, ami lelki eredetű feltöltődést jelent. Amiről tudom, hogy adhatok, de kaphatok is egy kis ölelést cserébe…

Eltelt egy kis idő a legutóbbi bejegyzésem óta, és szerencsére egészen tevékenyen töltöttem az elmúlt heteket.
Annyi dolgunk volt, hogy kicsit sikerült belefeledkeznünk a mindennapokba és élvezni az ünnepeket. Közben természetesen ténykedtem és mentem egy újabb vérvételre – remélhetőleg az utolsóra–, nőgyógyászati kivizsgálásokra, így szinte látom már a célegyenest.

Még vár rám egy EKG, egy mammográfia és a kellemetlen, de legalább altatás nélküli office histeroscopia. Amint ezekkel végeztem, szinte már csak a páromra kell várni, és indulhatunk is neki a beavatkozásoknak. Bízom benne, hogy nem lesz várólista és nem nyögik be, hogy bocsi, csak szeptemberben tudunk veletek bármit is kezdeni! Na akkor biztosan, hogy leborulok majd a székről, mert eleve ezek a vizsgálatok mindig frissek kellenek, hogy legyenek, kivétel egy- kettőt!
Szerencsére eddig minden leletem, ami komoly betegségeket szűr meg, negatív. A hormonokat nem tudom kiértékelni, de gúglival egyeztetve nem látunk nagy problémákat.
Jövő héten végre páromra is sor kerül és egyeztetünk az andrológussal, szerintem lesz ott pár vizsgálat szintén, majd még rá is vár egy vérvétel a BMC-ben.
Aztán ez a része kész is, már csak biopszia előjegyzés kell, gyors fagyasztással és rohanva menni a BMC-ben, toporogni, hogy itt vagyunk és kezdjünk neki! Bár így lenne…

Őszintén szólva idegtépő ez a várakozás, a még nem kézzel fogható eredmények, ráadásul egyáltalán az, hogy még bele sem kezdtünk, és várni az eredményeket, számolni a napokat, hogy végre ténylegesen történjen már valami! Tik – tak – tik – tak! De utálom!
Tisztában vagyok vele, hogy nem megy ez egyről a kettőre, de legalább már kezdenénk bele. Sajnos nem csak rajtunk múlik, hanem az időpontokon is, ki mikor és hogyan tud fogadni. Nagyon jó példa, hogy az andrológshoz novemberben kaptunk időpontot januárra. Tehát ennyire elfoglalt az illető és ilyen sok betege van. Ő az egyedüli, aki kifejezetten ezzel a problémával foglalkozik. Mindenki hozzá irányított.
De azért ügyes vagyok/ügyesek vagyunk, hogy cirka másfél hónap alatt tevékenyen ennyi időpontot, vizsgálatot lezongoráztam/lezongoráztunk. Szóval tényleg már ott lebeg a lelki szemeim előtt az első igazi konzultáció, és bízni fogok benne, hogy egy halom recepttel fogok kijönni onnan.
Nagyon sok mindent át kell még beszélni az orvossal,  de ezzel most nem akarok untatni senkit sem, mivel még nem aktuális ezen része a folyamatnak. Addig is tömöm magam vitaminokkal, drága barátnőmtől kapott Inofoliccal minden másnap, amit ezúton is köszönök neki! Igyekszem tartani a CH diétát, és csak heti egyszer bűnözni, ahogy az orvosom is javasolta.

Mi most eddig egészen jól viseljük a dolgokat, néha – néha előhozakodunk egymásnak kérdésekkel. Nemrégiben beszéltünk B és C verziókról is, de ezt most nem szeretném kifejteni, mert könnyekbe torkollt a beszélgetésünk, és bízunk benne, hogy ilyen megoldásokra nem lesz szükség…

Viszont ami pozitív, hogy nevek már vannak, és ami még jobb, hogy a dédelgetett neveink maradtak. Ha pedig ketten érkeznek és lányok lesznek, a második névnek megfogadtam magamnak valamit, hogy a neve mindenképpen életet vagy élettel, győzelemmel kapcsolatos nevet jelentsen, de ez egyelőre maradjon az én titkom…

 

Furcsa módon lehet érezni ilyen időszakban azt, amikor együtt éreznek veled. Nem tudom, biztos van abban valami, hogy érzékenyebb vagyok és néha – néha begubózom, de most jól is esik.
Nem szeretnék nyalogatni sebeket, de annyira hullámzom, hogy magamat sem értem. Egyszerre félek, megijedek, hogy mégis mi történik, mi lesz, aztán meg hülyén fogalmazva, büszke vagyok magamra, hogy ez történik, és ennek ellenére milyen erős vagyok.

Aztán jönnek pillanatok, amikor az érzelmek annyira elragadnak, hogy nem tudok magamon uralkodni, mert egy kedves szó egy idegen embertől, egy mosoly, egy – egy udvarias gesztus, és máris könnyek szöknek a szemembe. Nem tudom miért van ez, de most először, úgy igazán érzem azt, hogy emberek vagyunk, és rengeteg problémánk van. Eddig is tudtam, de más így látni és tapasztalni, mint a szürke hétköznapokban.

Ma volt az első komoly vérvételem. Megkaptam a BMC-ben a beutalómat, reggel mentem érte, majd átsétáltam egy másik épületbe, ahol nagy sor volt előttem, szinte mindenki várt a vérvételre. Nem csak mi, BMC-sek (milyen furcsa leírni, hogy mi BMC-sek, még nem tudatosult), hanem a budai körzethez tartozók szintén odavártak.
Vártam vagy 40 percet a soromra, és már majdnem meggondoltam magam, mivel munkaidőmből csentem el hosszas órákat, de aztán eszembe jutott, amit mindenki hangoztat a családban: egészség csak egy van, és vigyázni kell rá. Máris könnyebb volt várakoznom, és hamar eltelt az egy óra.
Végül sorra kerültem, volt egy speciális hormon, ami miatt mindenképpen a ciklusom 3. napján kellett mennem, azaz ma, így buta is lettem volna hátat fordítani ennek.
Sors – Isten keze, hogy pont egy doktornő vette le a véremet. De nem egy és két ampulla vért vett, hanem nyolcat, ráadásul vénás tűvel, mint a branülös. Azt hittem a negyediknél bepisilek, olyan kellemetlen volt. De annyira rendes volt (látta, hogy honnan küldtek beutalót), hogy segített a kezem tartásában, bíztatott, hogy már csak négy van (én felnevettem), majd rám nézett:

• Arany szívem, bírd ki még egy kicsit, mindjárt vége, ügyes vagy!

Tudom, hogy nem nagy dolog a vérvétel, de olyan jól esett, hogy könnybe lábadt a szemem, közben a vér még csordogált az utolsó két ampullámba. Majd ismét rámosolygott a maszk mögül:

• Pihenjél, nyugodj meg, jönnek az ünnepek, élvezd, érezd magad jól! Kellemes karácsonyi ünnepeket! – mondta.

Abban a pillanatban kicsordult a könnyem.  A lelkemig látott, de a mélyebb bugyraiba, hihetetlen. Ez idáig komolyan úgy érzem, mintha valaki odafent vigyázna rám, kísérne engem, és néha – néha olyan emberekhez sodor, akik erőt adnak.

Bár még nagyon az elején vagyunk, és bízom benne, hogy a leleteim megfelelőek lesznek, valamint a biopsziában találnak felhasználható sejteket a lombikhoz, de valóban ez aztán igazi lelki hullámvasút.
Erősnek lenni, tartani magad, nem gondolni rá, nem tele lenni kérdésekkel és élvezni a jelent, a pillanatot nagyon nehéz. De lehetséges én vagyok túl agyalós.

Az biztos, hogy minket a férjemmel közelebb hozott még inkább, de ez így normális. Ő zárkózottabb fajta, néha hozza fel, és egyelőre pesszimista időnként, míg én bíztatom és pozitív vagyok. Bár be kell,hogy valljam, az ész, mint realitás és a szív, mint az érzelmek játéka kimerítő.
Tartani magad előtte is és bíztatni, miközben felmerül a kérdés, hogy lehet igaza van?
Nekem még mindig furcsa, de ’szerencsére’ majd felfogom akkor, amikor remélhetőleg eredménnyel fog járni ez az egész…

Viszont legalább kreatívkodom. Mézeskalácssütés a mai napra kipipálva. Baromi ronda lett, de finom… J Aztán a hétvégén születésnapozás, a párommal egy kis séta, romantika, családi programok, már ezek is hiányoztak.

Mindenesetre jönnek az ünnepek, itt van a nyakunkon, és én most minden percét szeretném kiélvezni. Mert kell, mert jár, mert bizonyos esetekben jön rá az ember igazán arra, hogy tökre mindegy, mid van és hogy alakul az életed vagy éppen a környezeté, mindig van és lesz hová hazamenned, és a családnál erősebb kötelék nincs, bárhogy is lesz a jövőben.
Mert a szeretet, az kell!