ICSIKIBMOL-Lombik icsi

Csikorognak a kerekek a hideg, hűvös folyosón. Reggel nyolc óra múlt pár perccel, és szerencsémre a férjemmel kezdték a sort.
Mire a kórteremhez értem, már hűlt helyét találtam.

- Épp most vitték el, egy 10 perce! - felelte a kedves öregúr a szomszéd ágyról.
 

Kirohantam, mint egy őrült. Érdekes módon, az úton a kórház felé nem volt semmiféle érzelmi hullámvölgyben részem, de ahogy beléptem az urológia ajtaján, egy vödörnyi hideg vízzel ébresztett fel a valóság.
Hát itt vagyunk, csináljuk, benne vagyunk és egészen mélyen. Aztán hirtelen egy gyors vészfék: - A biopszia, a minta, a szövettan!

- Nővérke kérem, a férjemet most vitték el, megvárhatom itt? Egy biopszia miatt műti éppen DrX., érdeklődnék, hogy a mintát hol és mikor vehetem át?

- Üljön le kérem a váróba, ott, a folyósón túl, én most adminisztrálok! - vetette oda kissé mogorván.
Szerencsém, hogy az udvarias énem fölénnyel győzőtt a szókimondó, visszaszólogató mellett.

Leültem. Fél óra, és még mindig semmi. Ajtócsapkodás, nyikorgás, huzat, és lábremegtetés. Újra meg újra. Egy óra múlva ismét semmi. Hirtelen hoznak egy beteget, de nem ő. Nem az én szeretett mackóm. Eltelik ismét fél óra, és meglátom kis testét, amint be van bugyolálva, és gondosan elhelyzve az ágyon. Rohanok, mint egy anyatigris. Mintha egy csapatot alkotnék a beteghordóval és az orvostanhallgatóval, akik végig kísérték a műtétet.
KOPP...
- Kérem, várja meg, amíg a doktornő(???) felveszi a beteget. Utána bemehet! - szólt hozzám "kedvenc" ápolóm.
-Rendben, de legalább annyit mondjanak, hogy jól van-e és hogy hol vehetem át a szövetet??? - kérdezem már kissé ingerülten.

Kijön a "doktornő", rohanok hozzá, kérdezem, hogy mi a szituáció.
- Majd a doktorúr jön és elmond mindent! - feleli, és azzal a lendületettel szaporábbak a léptei.
Itt feladtam, leültem, és eltört a mécses. Amíg vártam a szerelmemre másfél órát, az pokoli volt. Nem tudtam, hogy ennyi ideig eltart a műtét, nem tudtam mi zajlik odabenn, ahogy azt sem, hogy rendben van - e minden?
Felmerült bennem annyi verzió, hogy biztos kivették a bal szervét, mert feltárva más, vagy komplikáció adódott, vagy bármi, és én nem tudom mi van, nem tudok tenni semmit, csak várni és várni...
Eltelt 10 perc és felém legyint a "nővérke", hogy bemehetek. Surranok, loholok, szinte szívrohamot kapok.

Ott feküdt édesen, kiszáradt szájjal, morcosan, fel - fel néz rám. Aztán nyöszörög egyet, és elalszik.
- Altattak? - kérdezem.
- Nem, csak... - elbóbiskolt.

Várok pár percet, újra feleszmél, mire gyorsan közlöm vele a tényt, hogy bocsássa meg, de nekem el kell mennem, hogy a mintát eljuttassam a megfelelő helyre.
Aludt tovább, így ráhagytam a válasszal. Homlokon csókoltam, és megígértem, amilyen gyorsan csak tudok, visszatérek.

Leküldtek a földszintre, ahol a normál rendelése volt az orvosnak. Hamarosan meg is érkezett, a mintával a kezében. Felvázolta a műtétet, hogy sok-sok mintát vett, és tártak fel helyeket, majd ezt átadva, ami a meddőségi labornak kell, rohanjak.
Azt az utasítást kaptam a meddőségi kórháztól, hogy bizony ennek testhőmérsékleten kell lennie, és a hölgyek általában úgy oldják meg, hogy ruha alá teszik. Így a tanácsukat elfogadva, én a pólóm alá gyűrtem, majd rá a sálam, kabát, és már be is a kocsimba, ahol nem fáztam, ugyanis 25-30 fok között tekergettem a fűtést.

Közel 20 perc alatt odaértem, már vártak rám, hiszen előtte szólnom kellett telefonon, hogy érkezem apa sejtjeivel. Gyors átadás, aztán hirtelen a dokim is megjelent, akivel a következő konzultációt lefixáltuk.
Hihetetlen gyorsan ment minden, szinte el sem hittem, de úton vagyunk, nagyon jó úton.
Gyorsan vissza is szaladtam a kórházba, ahol párom már igencsak kikészült, hiszen egyre jobban fájlalta a műtéti területet.
Kicsordult egy könnycsepp, kértem, hogy bírja ki, mindjárt jobb lesz. Közben csepegett az infúzió, eltelt jó néhány óra, míg én újra ott voltam.
Hirtelen belépett a doktor, és értesített minket arról, hogy van felhasználható sejt a lombikhoz, most kapta az információt a meddőségi kórházunkból, de azért holnap telefonáljak, hiszen eleve nekem is kapnom kell az értesítést erről. Aztán volt nagy mosoly, és miután kilépett a kórteremből, megremegett először az ő ajka, utána az enyém, és kissé megtörölgettem a szemecskéjét, majd én a sajátomat.
Végül odasúgtam a fülébe:

- Tudod mi a jó ebben? Tudom, hogy fáj, és pár hét múlva nekem is fog, de a tudat, hogy ÉRTÜK tesszük...!

Folyt.köv.
 

Csomagolunk...
Izgatottság járja át a kis lakást, ahol élünk, csakúgy mint amikor egy nyaralásra készülünk. Vajon bepakoltunk-e mindent, felírtunk-e mindent a listára?

Gyógyszerek, újságok, telefontöltők, tisztálkodási szerek és ruhák. Mintha csak magam előtt látnám az eddigi utazásainkra való felkészülést. Közben pedig egy-egy pillanatra megszorongatja a torkunkat az aggodalom.

Tele vagyunk tervekkel, amiket együtt szeretnénk végigcsinálni. Tervek a jövőről, arról, hogy mi lesz később. De ezek az álmok egyelőre nem valósak, és sok mindentől függenek, ami az elkövetkezendő napokban és hetekben kiderül. Az egyik szemünk most sír, a másik nevet, hiszen szomorúak és elkeseredettek vagyunk a helyzet miatt, és boldogok, hogy együtt vagyunk.
 

Édesen terelgetem, mint egy doktornéni, hogy mire lesz még szükség. Rám néz nagyra nyílt szemeivel, és aranyosan mosolyog, szót fogad. Látom a rémületet, látom, hogy fél. Én is félek, de nem mutatom, mert itthon "én vagyok a doktornéni, aki mindent tud". Így is van, maradjon meg ez ennek, hadd tápláljak több bizalmat, jókedvet és biztonságot felé.

Lesz feladatunk bőven. Felkészülni a legrosszabbra, ahogy az orvos mondta, és nekem ide-oda hajtani két kórház között. Ugyanis a meddőségi központban olyan rendesek, hogy a táptalajt a mintának, és minden egyéb eszközt odaadják, majd a műtét után vissza is vihetem. Csak gyorsnak kell lenni és vigyázni rá. Mellesleg megjegyzem, hogy ez egy bőr cipő árába kerül, míg más lehúzós cégek közelítenek a százezres nagyságrendhez. Milyen jó, hogy körbe telefonáltam mindenkit, és informálódtam. Eddig is tudtam, hogy az egészségügy nagy biznisz, de most látom igazán, hogy teljesen mindegy, milyen problémád, bajod van, ha nem járod körbe a dolgokat, bizony megkopasztanak. Én viszont ennél leleményesebb vagyok :-)

Visszatérve, az egyedüli aranyos momentuma ennek az egésznek, hogy azon panaszkodunk egymásnak, hogy ő kihez fog bújni, és én kinek nyöszörgök majd éjszaka, hogy öleljen át? 

De most inkább beszélgetünk és viccelődünk ilyeneken, mintsem belevessük magunkat a "mi lesz ha?" kérdésekbe és elkezdjünk hangosan töprengeni félelmeinken.

Ráér az még pár napig...

Nem sok évvel ezelőtt elkezdődött egy új korszak az életemben, amikor megismertem a férjemet. Remegő hang, izgatottság, szinte gyomorgörcs. Első nagy találkozás, amikor egymást megpillantva tudatosult, hogy egymáshoz tartozunk. Valahogy kialakult, egy pillanat alatt. Furcsa eme sorokat leírnom, mert sosem hittem ezelőtt az első látásra valakihez kötődsz és beleszeretsz dologban, de nála működött.

Honnan tudtam, hogy miért?
Sosem vágytam még akkor annyira első csókra, mint vele. A szívdobogásom a búcsúzás pillanatában, a most vagy soha érzése teljesen elragadott minket. Mivel viszonylag messze éltünk egymástól, ő úgy érezte, vagy megragadja az alkalmat, vagy elszalasztja azt. Vicces, mert a mai napig ezt érezzük egymás iránt. Egy - egy új pillanat és hangulatfoszlány felidézése, és a pillangók ismét repkednek. Aztán ragaszkodni kezdesz, iszonyat mód, végül pedig észre sem veszed, de már az életed része.

A kapcsolatunk azóta is harmonikus, amiért hálás vagyok a sorsnak. Vannak dolgok, amiért elgondolkodtató,hogy miért pont mi ketten találtunk egymásra, de nyilván idővel az ember rájön a miértekre, hogyan hozott meg döntéseket, és miért éppen így alakult az élete. De ez a szép benne, amikor egy kicsi misztikát láthatunk, tapasztalhatunk a mindennapokban.
 

Emlékek az első találkozásról, az első csókról, a vonatról, amin ülök és éppen távolodunk egymástól, és végig azon gondolkodunk, hogy vajon látjuk -e még egymást?

Emlékek őrült nevetésekről, bevállalós, hülyülős estékről. Emlékek arról, amikor lopva belépünk a fürdőszobába, hogy lemossuk a másik hátát, és mindeközben olyan nagy gondoskodás és szeretet árad, ami leírhatatlan. Emlékek arról, amikor lázasan és betegen fekszünk, és gondoskodunk a másikról. Forró, mézes citromos tea. Éjszakázások, és simogatások, hogy a köhögés elmúljon.
Emlékek arról, amikor a forró, gőzölgő levest merjük ki hétvégén, és nézünk ki a panel ablakán. Amikor vásárolunk, és örülünk az ételnek.

A pillanatok, amikor összebújva filmezünk, és szorítjuk egymás kezét.
És emlékek, feszített emlékképek arról a napról, amikor ez kiderült, és elkezdődött a mi másik történetünk. 

De mégis mi a szép ebben? Az, hogy bárhogy is történjen, végződjön a sorsunk, a pillanatok, amiket megéltünk és élünk, mindenért kárpótolnak. Mert ez a szerelem...

Ülök a kanapénkon a megszokott kis kigyúrt helyemen, egy plüssmacival az ölemben. Puszilgatom, ölelgetem, beszélgetek vele, közben pedig a férjem csendesen néz ránk, mintha ez normális lenne.

Holott tudom, hogy nem az, csupán elragadtak az érzelmek, játszom egy szerepet, ami nem valós, nem igazi, csak a mackó és az én játékom. Egy játék, amely bízom benne, majd lecseréli a mackót valóságos, hús –vér gyermekké.
Közben pedig egész nap olyan felületeket olvastam, ami a legrosszabbra készít fel…

Végre nincsen kesernyés utóíze a citromnak. Édeskés, kissé fanyar, de már egészen megbarátkoztam az ízével. Azzal az ízzel, ami egyszerre finom és savanyú. Keserűséget még érzek benne, de most talán az édes íz dominál. Kezd megérni ez a citrom, szépen, lassan.

Nagyon örülök, hogy folyamatosan próbálkozom újabb lehetőségeket feltárni a helyzetünkben. Mint említettem legutóbbi bejegyzésemben, felkerekedtem, és bejelentkeztem magánrendelésre a meddőségi centrumos orvosomhoz. Milyen jól tettem, hogy felmerült bennem ez a lehetőség, és hogy megragadtam. 
Még az időpont egyeztetésekor kértem az asszisztenst, hogy kérje át az intézményből a saját kis számunkkal ellátott dokumentumot, amiben minden információ megtalálható rólunk, ami TB alapon lett elvégezve. Ma kedvesen, humorosan fogadott a doki, és megjegyezte, hogy eléggé elvagyok maradva. Mire kontráztam, hogy nem - nem, mindent megcsináltam, csak a gyorsabb ügyintézés érdekében magánúton, így az office hysteroscopia-t, az UH-t és sok más egyéb fantasztikus vizsgálatot.

Átnézte, elemezte, és beszélgettünk, aztán felvetette, hogy mégis venne tőlem ismét mintát, mert ami van, az egy tenyésztés, és neki nem az kell, bár sokan elrontják. Ekkor kislányos zavaromban kérdeztem, hogy lehet- e bankártyával fizetni, mivel én csak a honlapon feltünetett így is borsos árú konzultáció díjával érkeztem.
Erre elmosolyodott:

- Ugyan kisasszony, ez az összeg mindent tartalmaz. Nem az a fajta doki vagyok, aki kihasznál minden lehetőséget, hogy megkopassza a pácienst! - felelte.
 

Az állam konkrétan a földön hevert, kapkodtam össze a vetkőzésben. Rég hallottam ilyen reakciót, és mire felültem a vizsgálószékre, szépen sikerült az egyik lábtartót a falnak koccintanom. Nem is én lennék, gondoltam magamban. Ez annyira Rozis! Mosolygott ismét, látta, hogy már égek, mint a Reichstag, így gyorsan levette a mintát, és már küldött is öltözni. Utána megpróbáltam összeszedni magam, és leültem elé.
Végigvette a hormonjaimat, beszélgettünk a férjem műtétéről is. Kérdezte, hogy felmerült -e bennünk annak a lehetősége, ha nem találnak semmit, hogyan tovább? Akivel erről személyesen beszéltem, tudja miről írok, aki nem, az is hamar rájön... B verzióként felmerült, feleltem, de egyelőre nem gondolkodtunk el rajta, hiszen bízunk a műtétben.
Majd a doki közölte, hogy bármi is lesz, készüljünk fel a legrosszabbra. Néztem rá, hogy mégis, miért?
Azt felelte, orvosként inkább ezt tanácsolja, mint sem. Bármi megeshet, és inkább a legrosszabbra legyünk lelkiekben felkészülve. Hozzátette azt is, hogy B verzió jelen pillanatban kis hazánkban nem lehetséges, azért utazni kell vagy Szlovákiába, vagy Csehországba, de jelenleg a magyar jogszabályok nem engedik. Na ekkor villany leolt, game over, kékhalál...
Processing...
 

- De kedves doktor, barátokkal, rokonokal kooperálni nem lehet? - hirtelen csúszott ki a számból.

- Sajnos nem, egyelőre ez szabály ellenes... - mondta kedvesen.

Szerintem meg sem lepődött a kérdésemen, biztos sokan matekoztak már ilyesmivel.
 

Rátértünk az eredményeimre. FSH - LH arány jó. El sem hiszem, "csupán" 10 éve küzdök a mocskos ezerarcú boszorkánnyal, a PCOS-el, de úgy tűnik, kezdek rendeződni... Mondta, hogy minden rendben, D -vitamin alacsony, de azt tömöm azóta is, amióta láttam a papíromat róla. Mindig is alacsony volt, szóval teszek ellene majd most tavasszal még inkább. Aztán az IR sem kérdéses, hiszen kezelve vagyok, mondta, hogy maradjon ez így, a gyógyszerezésemmel. Rátértünk a kezelésre, és a protokollra. Tekintve azt, hogy az AMH szintem tipikusan egy policisztás petefészket mutat, figyelembe kell venni a stimulációt, nehogy nagy baj történjen. Szóval rövid protokollom lesz, ami annyit jelent, hogy a férjem műtétje után májusban ahogy jelentkezik Piroska, elkezdem magam "lőni". Be kell jelentkezem az orvosomhoz, hogy épp ez a helyzet, és már írja is a receptet,szurikat.

Megbeszéltük, hogy magánban megcsináljuk a stimulációt és a követést, és nyilván TB alapon lesz majd ALTATÁSSAL (halleluja!!) a leszívás. Szóval nagyon-nagyon HA minden jól megy a műtéttel és van mit lefagyasztani, akkor május végén már kapok a szurikat, bogyókat, miegymás, és rá két hétre, talán júniusban meglesz az első embriotransfer. Hihetelten boldog vagyok, hogy látok már valami fényt az alagút végén.
Nyilván a doktorúr figyelmeztetett, hogy ne bízzuk el magunkat, mert a számok alapján ritka, hogy elsőre sikerül a lombik, de a koromból kiindulva, miszerint 27 vagyok pár héten belül, igazán biztató és pozitív minden. Meglátjuk, de most legalább úgy vezettem autót hazáig, hogy azért bömböltettem a zenémet, mert kicsit, de csak kicsit(!!!) boldog vagyok. Földön kell maradni még sokáig, és nem beleélni magunkat, hiszen hozhat teljesen mást is az április. De én akkor is bízok abban, hogy a tavasz, az év igenis a miénk!!!