ICSIKIBMOL-Lombik icsi

2.

Miután megkaptuk az orvos véleményét és megállapítását, miszerint lombikra lesz szükség, rengeteg minden kavargott a fejemben.
Egyrészt említett biopsziát, ami alapján lehet majd kiskatonákat nyerni és fagyasztani. Tehát eleve nem a klasszikus, normál lombikkal állunk szemben, hanem egy úgynevezett ICSI lombikkal, ami arról ’híres’, hogy ha az ember beírja a keresőbe, hogy lombik, általában ez a kép ugrik fel.
Egy tűhegy, ami épp a petesejtbe juttatja az apuka sejtjét. Tehát így, ki gondolta volna, hogy ez az ICSI lombik? Ugyanis a klasszikus lombiknál ilyen nincs, ott is megvan az edény, de ha jól tudom, ott nincs speciális, akarattal történő bejutattás. De ez jutott, nincs ezzel baj, fő az optimizmus.

Mivel tudtam, hogy ez vár ránk, ezért rögtön felkerestük a legjobb orvos – andrológust, aki majd a férjemet fogja műteni és venni fog biopsziát, ami aztán fagyasztásra kerül. Meg is van az időpont, egy januári napon megyünk el egy első konzultációra, és onnan, remélhetőleg egyenesen beutalja a páromat a műtétre.
Tudtam, hogy január, így nem haboztam felkeresni a két nagy neves meddőségi intézetet. Gondoltam rábízom magam a szerencsére, és milyen jól tettem!
Hívom a Kaáli Intézetet. Egy csengés, két csengés, tizedik csengés, semmi válasz.  Aztán ha már én és a gúgli ilyen jóban vagyunk, utána  olvastam egy kicsit. Kérem szépen, félig fizetős… Na, már most az embernek nincs rengeteg milliója, mire ezt lezongorázza. Mert mi van, ha elsőre nem sikerül?
A szurik, a gyógyszerek, és persze a hálapénzek mind –mind költségek lesznek, nem is kevés.
Így aztán gondoltam egy nagyot a fórumokon olvasott pozitív hozzászólások kapcsán, és felhívtam a BMC-t, azaz a Budai Meddőségi Centrumot.
Az a kedvesség és segítőkészség, amit a recepciósok nyújtottak, hihetetlen. Máris embernek éreztem magam. Kértem is időpontot, hogy szeretnénk menni egy elbeszélgetésre, és láss csodát, Isten keze benne volt, december 9-én már ott csücsültünk a váróban.
Házzasági papír, Taj-kárya, lakcím kártya, elérhetőség, foglalkozás, mindent megkérdeztek, ami fontos lehet a számukra. Felkészülve vittünk is mindent.
Ami érdekes volt számomra, hogy ahogy beléptünk az épületbe, meglepődtem. Hihetetlen, hogy mennyi pár volt ott, és küzd ezzel a meddősséggel. De pozitív, hogy a folyosón rengetegen pocakkal, vagy éppen gyermekkel ücsörögtek, gondolom érkezik a kis tesó. Ami pedig még inkább meghitté tette, hogy a falakon rengeteg baba fénykép. Ők mind a sikeres program gyümölcsei.
Aztán leültünk, kitöltöttük a dokumentációkat, és kaptunk egy számot, ami az egész program alatt hozzánk fog tartozni, ez alapján azonosítanak, vagy éppen fogják tudni a lombik babáinkat, akik várni fognak arra, hogy anya pocijába beférkőzzenek.

Kisvártatva elérkeztünk az első konzultációnkhoz. Egy fiatalos doktorúr fogadott minket. Felvette az anamnézisünket, és közölte ő is a rossz hírt, hogy bizony ezt csak biopszia – fagyasztásos módszerrel lehet megcsinálni.
Állok elébe, gondoltam. Sokat kérdezősködtünk, és készséggel válaszolt mindenre. Rengeteg vizsgálatot írt fel, köztük vérvételt, hormonokat, különböző fertőző betegségek kiszűrését, mint az AIDS, Hepatitis és a többi csúnyaság, valamint nekem még el kell mennem hormonvizsgálatra is.

A ciklus 3.napi hormonjait kell megnézetnem, és ha befáradok az intézetbe, ezt is szerencsére támogatja az állam, így nagyon örülök, mert emlékszem, hogy korábban mekkora összegeket hagytam ott.
Valamint lesz majd egy méhűri vizsgálat, két választásom van. Vagy elaltatnak és feltöltik a méhemet majd megröntgeneznek, vagy fizetek és magánúton egy beajánlott orvos elvégzi rajtam.
Na szerintetek? Persze, hogy az utóbbi, műteni fognak még engem eleget a következő időszakban, nem szeretnék rászokni a mély altatásra! :-) És ez most vicc akart lenni!

Ha minden vizsgálattal kész leszünk, ami január végéig vagy február közepéig fog tartani, akkor az orvos elmondása szerint február végén, márciusban már meg is történhet a beültetés a babókkal.
Remélem így lesz, és próbálom pozitívan felfogni, hogy ennyire tervezett ez az egész. Úgyis bika jegy szülötte vagyok, szeretem a megszokottságot, a kiszámíthatóságot, hát most ebből nem lesz hiány!

Sőt, addig is tudom, mennyi időm van felkészülni erre lelkileg és testileg, így bizony a decembert próbálom úgy tervezni, hogy igenis éljek,  szórakozzak, próbáljam a januárt már úgy kezdeni, hogy ez egy új év, új élet, és ha belegondolunk, valóban így is lesz.
Bízom benne, hogy új élet is jön ezzel…

Emlékszem, amint kislányként játszom a plüssökkel, babákkal, és a nagymamámat kérem meg arra, hogy vigyázzon rájuk, hiszen én dolgozó anyuka vagyok.

• Rozika, mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezi.
• Anyuka!  - feleltem.

Sosem gondoltam volna, hogy ez a kijelentés akkor négyévesen mekkora hatással fog bírni a jelenlegi életemre. Már akkor tudtam, hogy szeretetéhes kisgyermekként (a családomtól mindent megkaptam, csak sosem volt elég az, amit a barátok és a környezetem adott) én a világ legjobb és legszeretetreméltóbb édesanyja leszek, aki félti, óvja kicsiny kincsét a világon.

Újabb emlékkép, már 10-12 évesen.

• Anya, én biztosan örökbe fogok fogadni gyerekeket! – mondtam egy késő délutánon anyukámnak.
• Ugyan Rozika, lesznek neked sajátjaid, ne butáskodj! – felelte anyám.

Aztán teltek az évek, és a kis cingár lányból egyszer csak egy pufók, testes, kissé férfiasan szőrös „nő” cseperedett. Persze, nő voltam, jelentkezett az első menstruáció, minden rendben volt, de sajnos csak egy ideig.

Mindehol a szénhidrát evésének a lehetőségét kerestem, remegtem érte, és megőrültem, ha nem ehetek. A kilók persze csak jöttek, a testem pedig kezdett torz lenni. Pedig hozzátenném, hogy szerettem sportolni, később még futni is eljártam, mikor felhagytam a labdajátékokkal.

Aztán jött egy kirívó ’semmiség’, ami mégis zavart engem. Striák jelentek meg a testem különböző részein, és ekkor döntöttünk úgy a családdal, hogy ideje felkeresni valakit, hiszen híztam, menzeszem ritkán volt, és a hisztéria sem volt utolsó a házban.

Tisztán emlékszem, hány és hány orvost és nőgyógyászt jártunk végig, mire rájöttek a bajomra. PCOS, azaz policisztás ovárium szindróma. Ekkor már tizenhat éves voltam, és köpni nyelni nem tudtam. Mégis mi ez, mit okoz?
A kezembe nyomtak egy papír fecnit, olvassam el, aztán szedjem be a hormonokat, és jó lesz minden… Na ja, tizenévesen elkezdeni a fogamzásgátlót, majd valami inzulinérzékenyítőt. Szegény kicsi májam, már akkor kapta a dózisokat.

Teltek a hetek, a hónapok, változás semmi, amíg nem vidékről egészen a fővárosig utaztam, és találtam rá az én drága doktornőmre, ki a szárnyai alá vett és kezelni kezdett. De tényleg.

Hipp- hopp kilók le, hormonértékek rendben, tartsuk fenn ezt az állapotot. Évek teltek el így, amíg én szerencsére egyre jobban és jobban lettem.
Majd időközben jött egy kis prolaktin probléma és nőgyógyászati kisműtét, végül a férjemmel úgy döntöttünk, itt az ideje a gyermekvállalásnak.

Tudtuk mind a ketten, hogy nem lesz egyszerű, hiszen elve nehézkesen indulunk neki, de a legutóbbi endokrinológiai konzultációm után örömkönnyekkel a szememben érkeztem haza: lehet gyermekünk, sőt, természetes úton, csak amint megfogan, vigyázni kell rá, és rögtön értesíteni az orvosunkat!

Teltek a hónapok, szinte minden tünetemet észleltem ovulációkor, és úgy voltam vele, na , akkor kicsit erősítsünk ezen a fogantatáson. Sajnos végül nem sikerült, és eltelt így majdnem fél év, mire az orvosom javaslatára férjem is elment katonavizsgálatra.
Ekkor jött a hidegzuhany.  Sajnos a kiskatonák nem fellelhetőek, nincs egy darab sem a végtermékben, ebből nem lesz gyermek…
Nem tudom leírni az érzést, amit akkor átéltem. Körülbelül két hét kellett hozzá, hogy észhez térjünk, és már az első perctől kezdve az ember minden lehetőséget próbál konzultálni a ’gúgli’ jó barátjával, de mind hiába.
Tudtam, egészségügyi végzettségem révén, hogy ez baromira nem jó hír, de tartani is akartam magam, hiszen nem omolhatok össze a szerelmem előtt.
Olyan üresség, reménytelenség, kiégés érzet járta át az agyam, mint még soha. Legutóbb ilyet akkor éreztem, amikor elveszítettem egy családtagomat. De most is elvesztettem, hiszen egy kép, egy név, egy elképzelés, egy álom már élt róla/róluk, és most ez mind füstbe ment.
Amíg az ember a saját bőrén ezt nem tapasztalja meg, nem tudja felfogni milyen.
Gyűlölet, harag, kiábrándultság, hogy bezzeg akinek van, vagy becsúszott, milyen jó, és aki szeretne, úgy igazán, nem lehet.
Jött egy másik hét, a teljes tagadás. Nem kell nekem gyerek, én is az vagyok. Jól megvagyunk így. Kezdtem lezárni, és agyban eldönteni, hogy jó lesz ez így. Hiszen eleve odafent ezt így rendezték, minek avatkozzunk bele…
Jöttem már kutyatémával, hogy legyen, aztán csak – csak rájöttem, hogy minden lehetséges eszközzel szeretném pótolni Őt.
Végül jött egy urológus, egy eredmény kiértékelés, továbbküldés az andrológiára, és egyértelműen közölve velünk: LOMBIK.