ICSIKIBMOL-Lombik icsi

A lombik szívás.  Nem csupán amiatt, mert az ember részt vesz benne, hanem mert folyamatos őrlődést, aggodalmat és idegességet okoz, továbbá ha egy kis halvány reménysugár hirtelen megjelenik az égen, jön egy vihar, és elmossa azt.

Az elmúlt pár napban kicsit görcsölt a derekam, de csak percekre, ami betudható annak, hogy nyúlnak a szalagok, nő a méhem és felkészül a testem a változásra, hogy velem együtt egy másik életről gondoskodjon. Közben természetesen a napi pisi teszt megvan, ezt a saját megnyugtatásom miatt végzem, és gyönyörű szép pozitív tesztekkel rendelkezem. Fáradékonyabb vagyok, és éhes szinte minden második órában, de szerencsére (vagy épp nem?),  más tünetem egyelőre nincs.

Becézgetjük a pocakomat, beszélünk hozzájuk, nevükön szólítjuk őket és simogatjuk őket. Aztán apa úgy gondolja, hogy a matchbox - autós gyűjteménye miatt fiúk lesznek, míg én a lány – fiú párosra voksolok. Na de ki tudja ezt megmondani egyelőre?

Itt vagyok immár a hatodik héten, és elérkezett a kontroll, ultrahangra voltam hivatalos. Lassacskán utálom ezt az utat megtenni reggelente, az útvonalat, a lépéseket a meddőségi intézmény felé. Ahogy közelebb érek, a gyomrom összeszűkül és elfog az idegesség. Hiába a reggeli zuhany, mosakodás, ez alatt a pár óra alatt olyan stresszszerű izzadás kerít hatalmába, amit nem tudok levetkőzni. Ez van. Aztán a recepción bemondani a számunkat, kartonunkat behelyezik az orvos mappájába, fel az emeletre és helyet foglalni a váróban. Mindössze fél 9 múlt, de már kaparom a falat. Utálok várni, mindig is utáltam, de ez most tényleg borzasztó, minden perc lassan múlik…
Megjelenik a fehérköpenyes doktor az asszisztenssel, és hamarosan sorra kerülök.
Vizsgál, nézi mi újság a méhemben, számolgat, majd végül összesítve a tudtomra adja, hogy ugyan van petezsák, de üres. Nézek bambán, gondolkodom, hogy akkor nagy valószínűséggel ebből egy baba lesz, és itt a lényeg, HA lesz. Papíron és az utolsó menzeszt számolva ez a 6. hét, de ezek szerint nála valahogy ez az 5. hétre jött ki. Bíztat, hogy ebből még bármi lehet, valószínű később ágyazódott be, számolja a HCG értékeket, aztán hirtelen le akar küldeni egy vérvételre, majd mégsem, és inkább benyögi, hogy jöjjek vissza egy hét múlva. Recepteket megkapom, szúrjam magam továbbra is progeszteron injekcióval és helyezzem fel esténként a hormonos kúpot.

Próbálok kérdezgetni a görcsölésről, a kúp okozta kis kellemetlenségekről, mire ő rávágja:

• Ebben a helyzetben most minden normálisnak tűnik a tünetek szempontjából! – feleli.

Köszönöm szépen. Ismét gyártósori szalag, takarodjak már kifelé, hadd hívja be a következőt.

A lelkem kicsit összetört, de bizakodó is vagyok, mert nyilván ebből tényleg lehet még bármi, és még egy hét erőteljes vizualizáció, pozitív hozzáállás igazán nem árt. Nem szeretném egykönnyen feladni ezt az egészet, főleg hogy első és egyben utolsó lehetőség ez a számunkra.
De néha elgondolkodom, hogy mi lesz, ha B verziót kell választani. Elsőként egy jól megérdemelt nyaralás jut az eszembe, ahol kipihenhetek a férjemmel minden fáradalmat. Aztán a többit majd meglátjuk, de addig is él a remény, hogy valaki, itt bennem, nagyon is szeretne velünk maradni…

Amíg el nem jött a "nagy nap", a vérvizsgálat ideje, teljesen feszültek voltak a hétköznapok. Keresni a reményt, a bizonyosságot arra, hogy sikerült. Folyamatosan kattog ilyenkor az ember agya, hogy mit szabad és mit nem. Aztán attól függetlenül, hogy próbálja elterelni a figyelmét és mindent meg is tesz érte, a tudatalattiban akkor is ott motoszkál ezernyi kérdés és aggodalom, hogy vajon sikerült-e?

Az ágyban való fekvés, az óvatos séták a lakásban, és a teljes szomjazás a levegőre. Internetezés,, ahol a különböző ruhamárkák fél kollekcióját már a kosárba pakoltam, majd bezártam az ablakot, könyvek, keresztrejtvények, sírás, boldogság, feszültség, kiabálás, harag, düh, túlaggódás, és mindezek ellenére próbálj meg kiegyensúlyozott lenni. Ehhez rengeteg magnéziumra volt szükségem, és az én megértő, minden pillanatomat és kívánságomat leső férjemre. Végig ott volt, és amikor elhagytam magam, csupán annyit mondott, hogy:

- Érzem, sikerült! - közben mosolygott.
Nekem pedig görbült szinte a szám, mert semmit nem éreztem, és még a két hétből hátra volt jócskán, így jött a szokásos gyerekes viselkedésem, és kértem tőle, hogy ígérje meg nekem, hogy sikerült! Megígérte.

Teltek a napok, és az eddigi egészséges étkezésemet felváltotta a ropi, hamburger és szénsavas üdítők iránti vágy. Szinte láttam magam kívülről, amint disznóra zabálom magam. Tartott ez az egész jó pár napig, aztán leálltam. Közben a cickóim fájdogálni kezdtek, de ezt a progeszteron krémnek tudtam be. Aztán jött néha egy kis hányinger, de csak percekig tartott. Ezt is megmagyaráztam, hogy biztosan annyira szeretném, hogy bemagyarázok magamnak egy csomó tünetet. 
A vérvétel előtti utolsó három napban egyszerre sírtam és nevettem. Annyira fáradt voltam lelkileg, hogy így jött ki a stressz. Néztünk focit is, mintafeleségként asszisztáltam a férjem mellett az alkoholmentes sör társaságában, és egyszerűen röhögőgörcseim lettek mindentől, amit közvetítettek. A belgák hajától, az izlandiak nevétől, csak nevettem bele a világba...

- Tuti várandós vagy! - mondta kedvesen, láttam a szemében az örömöt.
- Ezek csak a hormonok, jobb mint az alkohol! - ütöttem el a poént.
Nyilván a későbbi napokban is hullámzott a hangulatom. Hirtelen jött rám ijjedség, félelem, majd a tükör előtt állva elmagyaráztam saját magamnak, hogy én már pedig várandós vagyok, és két gyönyörű gyermek fejlődik bennem egészségesen, akik 2017 márciusában a világra jönnek...
Kértem a férjemet, hozzon tesztet, de ellenkezett. Azt a pár napot már csak kibírjuk.
 

Eljutottunk a kórházig, levették a vért, és 1-1.5 óra múlva ígérték is az eredményt. Amikor letelt az idő, akkor láttam, amint a biológus bekopogtat az orvosomhoz, rá pár percre pedig behívtak.
Mosolyogtak, és nagyon kedvesen elmondtak mindent:

- Gratulálunk, sikerült! Bár egy kicsit alacsonyabb a várt szinttől a HCG, de ez még beindulhat. Kap még egy injekciót a hüvelykrém mellé. Vagy hívjuk vissza két nap múlva egy újabb vérvételre? - nézett a biológusra.
- Nem szükséges, jöjjön két hét múlva az ultrahangra! - mondta a hölgy, miközben rámnézett.
 

A férjem mellettem vigyorgott, én pedig lefagytam. Mert örültem is az eredménynek, meg nem is. Aztán kiváltottuk a gyógyszereket és indultunk haza, én pedig megfogadtam, hogy a lakóhelyemen majd intézek magamnak egy HCG vérvételt, a saját megnyugatásom végett két nap múlva. Szerencsére az eredmény pozitív, a HCG 2.5szeresére nőtt, így bízom benne, hogy a lurkó(k) azóta is szépen fúrják be magukat anya pocijába, és az ultrahangon, ami a 6.héten lesz, már szépen dobogni fog a szívük.

Szóval így, az 5. héten rengeteg pálcára pisiltem, és még mindig nem fogtam fel egészen, hogy anyuka vagyok/leszek! Most már ennyi küzdés árán igazán megérdemeljük azt, hogy a mi kis családunk kiteljesedjen!

A legszebb pedig az egészben az, hogy a 6 petesejtből ez a két pöttöm akart nagyon élni már akkor is, és meg is mutatták, milyen ügyesek és teszik ezt minden nap. Én pedig simogatom a pocakom, és elmondom nekik nap mint nap, hogy mennyire szeretjük és várjuk őket!

Bár nem így terveztem anno ezt az egészet, mert álmodtam magamnak egy meglepetést, hogyan is jelentjük be a családnak vagy mondom el a férjemnek. De szerintem ezt egy másik alkalom adtán bepótolom majd... :-)

Folyt.köv.

Az elmúlt napok eseménydúsra sikeredtek, hiszen volt egy punkcióm és egy embriótranszferem is.
A punkció (petesejtleszívás) olyan szempontból örvendetes dolog, hogy az ember lelkiekben készül rá, hogy végre megszabadul a feszítő érzéstől a pocakjában. Az utolsó napokban már nagyon fájt a hasam, egy-egy pisilés alkalmával mintha összeszorították volna a hólyagomat a petefészkeim. 

Nem is csoda, hiszen 10-12 tüsző büszke tulajdonosa voltam.
Ami mindenképpen felkészülést igényel, az az injekciók beadása, ugyanis a stimuláció vége felé az ember lánya már nem talál olyan pontot a hasán, ahová ne szúrt volna, és bizony, ha ez gyulladt bőrszövetet eredményez, és megfeledkezünk a területről, a következő szúrás igencsak fájdalmas, és jó nagy szitkozódással, könnycsepp kicsordulással jár.
Bevallom, néha elpityeredtem, mert tényleg baromi érzékeny, égő és fájdalmas volt egy – egy injektálás, és akkor hangosan, potyogó könnyekkel  xxxkurvaanyáztamxxx. Mivel ha már bent van a tű az adott területen, azt kihúzni nem lehet, oda bizony gyógyszer kell, hogy kerüljön…
No de visszatérve a petesejtleszíváshoz, egy élmény volt. Nem izgultam különösebben, mert tudtam, hogy majd jót fogok aludni, és jó kezekben leszek, inkább izgatott voltam az eredmény miatt, hogy ebből hány petesejtem származik majd.
Ketten voltunk csak lányok aznap, akik vártak a beavatkozásra, beszélgettem is a szobatársammal, jó volt megosztani az élményeket. Ő kezdett, én voltam a második.

Egy kis műtőben került sor a beavatkozásra. Szépen a műtőasztal legvégére kellett csúsznom, majd lábakat fel a lábtartóra. Feszített, széttárt lábbakkal, puffadt hassal igazán nagy élmény volt. Kérdezgettek a reggeli kávéról, poénkodtak, aranyos volt mindenki, míg végül képszakadás.
A férjemre sikerült ráijeszteni, mivel a folyosón hallotta, ahogy ordibálnak velem: - Rosalie, keljen föl, kórházban van! Keljen föl, jó reggelt!
Aztán arra emlékszem, hogy egy úr  tol ki a műtőből, és én csak annyit kérdezek: - Hányat szívtak le? Majd ismét „elájultam”.Ez ment egy ideig, én meg édesen szundíthattam. Valószínű kicsit sikerült túltolni az altatót, de én nem bánom, mert olyan kipihent voltam, hogy csak na!
Kábán minden második mondatom az volt a férjem felé, hogy értesítse a családot. Erre nem emlékszem, de biztos így volt :-)
Végül 7 petesejtem lett, amelyből 6 érett volt. Büszke is voltam magamra, hogy ennyi sikerült. Másnap pedig a kívánt telefonhívás, hány termékenyült meg, és mikor várható a beültetés.
 

• Kettő szépen megtermékenyült, egy, ami biztosan megfog és egy, amin még dolgozunk. Jöjjön pénteken vissza a beültetésre! – mondta a biológus.

Örültem is meg nem is, de végül a mi helyzetünkből kiindulva ez nagyszerű hír, hiszen esélyét sem láttuk a továbbiaknak.
Eljött a nagy nap, itt már izgatott voltam. Rengetegen voltunk, inszeminációra  és beültetésre várók egyaránt, de az embriótranszferesek élveztek előnyt az ágyak tekintetében. Elsőként a biológus mindenkinek egy kis szobában megmutatta a babáinkat. Kettő gyönyörű, összekapaszkodott 3 napos sejtecskéket láttunk. Elsírtam magam, majd hogy oldjam a hangulatot, megemlítettem férjemnek, hogy szerintem inkább rá hasonlítanak.
Szinte az utolsó voltam, aki bekerült a műtőbe, ágyat viszont előbb kaptam. Közben gyönyörködtem az embriókban (sutyiban lefényképeztem őket) és el-el sírtam magam.
Amikor sorra kerültem, felkészítettek, kimostak odalent, gondolom volt jódozástól kezdve minden. Az ultrahang alapján nem sikerült eléggé eltüntetnem a tüszőimet, óriási nagyok voltak a petefészkeimben, és amikor a doki a jobb oldalamat vizsgálta, fel is szisszentem. Valamit kérdezett, de nem értettem pontosan, szerintem a fehérjével kapcsolatosan érdeklődött, hogy fogyasztok  - e eleget, mire a válaszom az volt, hogy ezek szerint nem…
Jó öt – tíz perc után megjelent a biológusnő, kezében a katéterrel. (Utólag összeraktam, hogy valószínű az AHA miatt késett, azt végezte éppen). A bébik a pocakomba be, majd egy ellenőrző UH, és az orvos megmutatta, hogy az a fehér kis pötty lenne a két bébi.
Kicsit megkönnyeztem. Majd zárójelentéssel a kezemben szigorú fekvés a kórteremben legalább egy órát, és utána haza, pihenésre. Az egy óra alatt, ha hétszer nem sírtam el magam, akkor egyszer sem. Egyrészt a boldogságtól, másrészt, hogy vége, és most már csak magunkra kell figyelni. Rengetegszer átolvastam a zárójelentést, amin pontról pontra felsoroltak minden vizsgálatot, beavatkozást, kezelést. Megkönnyeztem ezt is, mert büszkeséggel töltött el, hogy milyen ügyesek vagyunk mi ketten, hogy végig csináltuk, és most két babóca van a pocakomban. Minden energiát és pénzt megért, az biztos.
Az egy óra leteltével hazamehettünk, esténként egy Crinone nevű hüvelygélt kell  felhelyeznem, ami a progeszteront pótolja. Az első négy napban ezt a Medrol (szteroid) és az Augmentin kísérte.

Pihenni kell sokat, nem hajolgatni, nem emelgetni, óvatosan közlekedni, és semmi megterhelőt nem szabad végezni. Nem fekszem egész nap, mert az sem jó, így a lakásban járok – kelek egy keveset, majd vissza az ágyba.
A hasam feszül, puffad és olyan, mintha a 3.hónapban lennék. Ennyi hormontól szerintem nem csoda. Szurkál is, és a petefészkeimet is érzem, de próbálok rengeteg folyadékot inni és fehérjét enni.

Ma ET+3 napon vagyok, és a legpokolibb éjszakám volt. Éjjel 2 óra után nem sokkal óriási nyilaló, hasító, feszülő érzésre lettem figyelmes. Kezdte a jobb petefészkem, majd a fájdalom a méhemre és a hüvelyemre is kiterjedt. Gondolkodtunk a kórházban, de nem szerettem volna menni. Ekkora fájdalmam rég volt, nem tudom leírni. Aztán a férjem kevert egy fehérje turmixot, kaptam vizet, és kezdett csillapodni. Ezt mire elértük, háromnegyed 3-at mutatott az óra. Nézte a zárómat, a telefon már a kezében volt, de könyörögtem neki, hogy ne menjünk. Utána szép lassan kezdett múlni, de ehhez segítséget kellett kérnem a NO-SPA-tól. Ezt követően, mint akit leütöttek, aludtam tovább. Megfogadtam, hogy még több fehérjét eszem, valószínű ezek túlstimulációs tünetek…
Próbálok pozitív lenni és nem arra gondolni, hogy a babákkal történt valami. Biztosan rendben vannak, és nagyon szeretném, ha ez így is maradna, majd a hét közepétől felőlem hánytathatnak is, csak legyenek olyan ügyesek, hogy majd’ egy hét múlva a HCG szinten megmutatkozzanak, hogy ők virgonckodtak a pocakomban és jelezték anyának, hogy megtalálták a helyüket.
Most próbálom kipihenni az éjszaka fáradalmait, mert úthengerként csapott le rám ez a fura fájdalom. Aztán várunk, pihenek, és csak is pozitív szemlélettel hozzáállva kell, hogy sikerüljön, hiszen ez az első és egyben utolsó lehetőségünk, esélyünk...

Folyt.köv.

A bejegyzésem címe lehetne lombik matematika, de nem teszem, hiszen kezdetektől csak számozottan jelölöm a történéseket. Az eddigi tapasztalataim alapján minden olvasómnak más és más jön le egy–egy közzétett feljegyzésem alapján, és ez így van jól.
Ha pedig már az olvasóknál vagyunk (köszönöm szépen az eddigi érdeklődéseket a blogom iránt), vágjunk bele egy olyan témába, amely bizony elkerülhetetlen egy lombik program során.
A következő sorokat főként azon olvasóimnak ajánlom, akik elérkezettnek látják az időt, energiát és lehetőséget arra, hogy (sajnos) belevágjanak eme hosszú, megerőltető tortúrába.

Mivel minden pár egyedi és más-más problémával rendelkezik, ezért felmérni nem tudom jelenlegi helyzetükből adódóan, hogy mire vállalkoznak és mi várható a következő hetekben, hónapokban, így csak a saját tapasztalatainkból tudok meríteni.

A mi helyzetünk kicsit speciális, hiszen a program indítását megelőzően már volt részünk egy TESE-MESA műtétben, amit korábbi bejegyzéseimben részleteztem. Miután megtörtént a hereszövet fagyasztása és jelentkeztek a piros betűs napok, indulhatott is a stimuláció.
Elsőként fontos leszögeznem, hogy bár szuper, és igen csak figyelemre méltó a TB támogatottság, igazából így is mélyen a zsebünkbe kell nyúlni. Mivel naivan úgy gondoltuk, egy fajta injekcióval boldogan lövögetem magam, nem tűnt soknak elsőre a 30.000 Forint. Aztán az injekció elfogyott, kellett még egy, már nagyobb adagban, és mellé még egy másik. S mivel jól kezdtem reagálni a kúrákra, szerencsére gyönyörű szép tüszőket növesztve a pocimban, kaptam még egy injekciót, így ahogy a korábbi bejegyzésemben olvasható volt, napi négy injekcióval lőttem magam. Két napja viszont már szinte befizettünk egy önellátó görögországi nyaralást is a patikában, amelynek költsége 92.000 Forint volt. Ja, és ugye kétnaponta kontroll UH és vérvétel, tehát eme költségek az elmúlt napokban kopasztották meg a pénztárcánkat. Végül a 10. napi kontrollon, mivel gyógyszereim fogyóban voltak, pótolni kellett azokat, és a tüszőrepesztő injekciót is ki kellett váltani, így „csak” 53.000 Forintot fizettünk.
Hozzátenném, hogy nekem nincs hiányzó petevezetékem, kétszarvú méhem, vagy bármi súlyosabb problémám, igazán benne lehetek a buliban, hiszen csak a 28. életévemet taposom. Ahogy a statisztikák is mutatják, nálam esélyesebb egy lombik sikeresség a koromból adódóan, mint egy idősebb résztvevőnél, mégis nehezebben indult el a stimuláció, köszönhetően a PCOS rizikófaktornak. No de teszem fel a kérdést, hogy akkor mégis egy „idősebb” gyermekre vágyó pár vajon mennyit hagyhat a kasszánál?

Nem elrettentésképpen szeretném eme sorokat írni, csupán azért, mert bár valóban TB támogatottak a gyógyszerek, így is egy vagyonba kerülnek. Szerencsére van miből kifizetni ezeket a költségeket, és nyilván egy kisember, aki majd (remélhetőleg) a pocakomban fejlődik, minden örömet és fáradtságot megér, de sajnos nem mindenkinek adatik meg ennyire könnyen. Példának okául számos fórumot böngészek én is (hiszen ki ne próbálna információhoz jutni ilyen szituációban), és sajnos rengeteg alkalommal olvasom, hogy a gyógyszereket nem bírják fizetni a párok, vagy az első program nem volt sikeres, de a másodikra nincs már pénz, esetleg nem érkezett meg a fizetése(!!!) és addig nem tudja fizetni a gyógyszereket, de ezzel a program közepén le is kell állítani az egészet.

Számomra ez borzasztó, főleg most, hogy mennyire szeretnék a „nagyok” is támogatni a családtervezést, gyermekvállalást, és a többi szép elképzelést. Igen ám, mi, lombikra ítéltek ebben igazán benne vagyunk és akarjuk, hiszen számos nő és férfi fekszik kés alá, teszi kockára az egészségét a mellékhatásokkal, csak hogy legyen gyereke.  Ha nem mi igazán szeretnénk gyereket, akkor senki. De vajon ezt a „nagyok” látják, tudják, hogy mi is itt vagyunk?

Borzasztó, ahogy a folyosón ülünk és nézek körbe, látom az emberek arcán az aggodalmat, a félelmet, hogy talán ez az utolsó, mert nem engedhetnek meg maguknak több kezelést.  Folytathatnám még a sort, de nem teszem, csupán megszakad a szívem, mert pont ma láttam egy hallássérült párt, egy leendő középkorú, túl a negyvenen lévő édesanyát, aki zokogott örömében, mert sikerült, és sajnos olyan párokat is, akik egymásra borulva zokogtak a sikertelenség miatt.
Az pedig, hogy főleg mostanában minden a családtervezésről szól meg a xxxcsókrólxxx és annak számtalan „fantasztikus” előnyeiről nagyszerű dolog, de talán nem csak erre kéne ráfeküdni, ha több családot akar magáénak tudni az ország...

 

Nyolc teljes napja döföm magam hasba nap mint nap. Azóta megtanultam, hogy a legkevésbé fájjon és vérezzen, valamint tapasztalatot gyűjtöttem két injekciós ampulla összekutyulásában, és részletes betekintést nyertem a fecskendők és tűk világába.

Nem bánom egyáltalán, mert mindig is szerettem az ilyesmit jobban szemügyre venni, hiszen már gyermekkoromban édesanyám varrógépes dobozából csentem el a varrótűket, mint vérvételt szolgáló eszköz, hogy "vért vehessek a plüssállataimtól". Doktornéni szerettem volna mindig is lenni, de aztán az egészségügyi maradt, az orvosi pálya ment.
Visszatérve így, hogy magamat szúrom, furcsa, ám de érdekes érzés. Először is maga a bőr egy hihetetlenül rugalmas, ám de masszív "anyag". Olyan, mintha egy vastag gumi-bőr keverékbe nyomnám a tűt, s amint beér, fájdalommal az már nem jár. Van gyakorlatom, így nekem nem a 90 fokos szögben való beadás a kellemesebb, hanem a 45 fokos. Lassan, szelíden de szépen beveztve az injekciós tűt és a gyógyszer tartalmát igazán elviselhető. Aztán nyilván ha vérzik, megjutalmazom magam egy hercegnős vagy macis sebtapasszal, hadd engedjek gyermeki énemenek.

A hét eleje kissé aggasztó volt, ugyanis a hatodik napi első stimulációs kontrollon az orvos nem mondott bíztató szavakat. Nem érnek úgy, az ösztrogén szintem is lent van. Természetesen ez annak is köszönhető, hogy PCOS-el nem szeretne túlstimulálni, mert pont a múlt héten volt egy másik "versenyző", aki sajnos érintett lett a témában, és most kórházban fekszik. Le a kalappal a dokim előtt, tetszett, hogy figyel rám és véd, de mégis borzasztóan elkeseredtem és kiégtem. Szinte potyogtak a könnyeim, hiszen még egy akadályt most a lelkem nem bír ki. Felírt így a Gonal-F mellé Luveris injekciót ( kutyulós - szívd fel, fecskendezd be a másik ampullába, keverd, de NE rázd, majd szívd fel, tűcsere, és bökj!), ami állítólag beindítja a dolgokat és szépen érésnek indul minden. Azt mondta, hogy 10% az esély erre, ha viszont nem járunk sikerrel, abba kell hagyni ezt a programot most.
No itt mintha kést döftek volna a szívembe, annyira fájt az ítélet. Hazafelé sírtam, tomboltam, igazságtalannak tartottam a helyzetet, mivel így is sokat szívtunk, és még ez is rátesz egy lapáttal.

Ahogy hazaértünk, máris belőttem az első Luveris injekciómat, és közben mantráztam a kis petefészkeimnek, hogy legyenek ügyesek. Bíztattam magam és a környezetem hogy sikerül, érni fognak, és mindenkitől meg is kérdeztem, mint egy kisgyerek, hogy : "Ugye sikerül? Biztos? Megígéred?".
Volt két napom arra, hogy valamit alkossanak a hormonok a 8. stimulációs napra. 
Végül a sok- sok saját magam szugerálásra, a rengeteg pozitív elképzelés segített, és az UH mutatta, amint növekednek szépen. Bár az orvos nem értette, miért ilyen nehezen stimulálhatóak, de egy a lényeg, jó úton vagyunk. Ismét újabb gyógyszerek, nagyobb dózis, és kiegészülve a Luvaris - Gonal - F kombóval, mától jár a Cetrotide is.
Így a napi két injekcióból mától napi négyet szúrok. Szuper élmény, de mindent megér, ha sikerrel zárul ez az egész.

Már érzem a pocakomban a feszülést, a derekamat amint görcsölget, és a kis szúró fájdalmakat, amikor helyzetet változtatok, vagy leülök, lehajolok valamiért. Mind - mind most kellemes fájdalom a számomra, hiszen minden fáradtságot, időt, energiát és pénzt megér, hogy valaki anyukája legyek...