Szeretem a dolgos hétköznapokat. Amikor kicsit az ember bele tud feledkezni a munkába, a mindennapokba, és teljesen lekötik a napról – napra történő semmiségek. Amikor meg kell tervezni egy- egy napot, ebédet, találkozót, munkát és így tovább.
Jó ez, mert nem kell törődnöm olyan egyértelmű, és alap problémákkal, ami amúgy szépen „megfűszerezi” a hangulatomat.
Aztán mégis eljön az a pillanat, amikor igen, újra orvoshoz kell menni, újra konzultálni kell, és az addigi harmónia, ami fenn maradt, szépen megborul, és kezdődhet minden előről, amikor egy seb felszakad, amikor erősnek kell mutatnod magad, amikor el kell hessegetned az összeg negatív gondolatodat.

 

 

Szerencsére a vérvétellel és tumor – markerekkel minden rendben, így férjem egyenesen mehet a műtétre. A héten jól pórul is járt, hiszen ’csak’ TB alapon igényeljük a műtétet, aminek az ára a hosszas várakozás volt. De sebaj, megvan az időpont, április vége felé mehetünk, közel 3 napos kórházi környezetet ’biztosítanak’, majd későbbi otthon lévő ágy nyugalmat.  De legalább az időpont megvan.
Sokat gondolkodom azon, hogy ha a biopszia és szövettan megvan, írjak – e tovább erről az egész procedúráról. Szerencsére jó érzéssel telít el, hogy sokan olvassák a bejegyzéseimet, és ez által más sorstársaknak útmutatót adhatok, ha lelki erősödést nem is. Mert időközben rájöttem, hogy hiába is próbálok pozitív maradni, ez az egy lehetőségem van, ami által kicsit kiadhatom magamból a kétségeket és a dühöt. Ugyan a tumor – markeres eredmény negatív, de ki tudja, hogy a szövettan az – e? Ki tudja, hogy ha megvan a biopszia, találnak – e felhasználható sejteket?

Na és ezzel a lendülettel én és a párom is ismét kényszerültünk visszazuhanni kicsit a kétségek közé. Nyilván nem készakarva, de ilyenkor a kisördög a jobb füled mellet sosem alszik, és mindig súg valami biztatót, vagy éppen ellenkezőleg. Szóval igen, most ismét egy újabb fejezet, ami idegtépő, de sebaj.
A lényeg az, hogy ha ki is tudnak nyerni katonákat a biopszia során, azokat kategorizálják. Nem mindegy, hogy egy ún. skálán hányast ér el az adott sejtecske. Ha jók az információim, 7-estől lehet őket felhasználni bárminemű lombik programra. Ha ez alatt van a meghatározása, akkor bizony búcsút kell inteni ennek az egésznek. Ja, és hogy április elejére van időpontom a BMC-ben, hogy majd akkor megadják a kezelést, a z injekció féle dolgokat. Kösz nem, erről megint lecsúszunk, mivel a műtét jóval később lesz, és emiatt semmi konkrétat nem tudunk. Már megint…

 

Szóval most első körben azt kell megvárni, mi lesz a műtéti eredmény, és utána tudunk továbblépni ismét egy lépcsőfokot. Igaz, ez az egész október vége óta tart, de már most érzem, kicsit kezdek kiégni. Talán nem is mindenáron kell az emberi lét kiteljesédéhez egy utód. Talán anélkül is lehetünk boldogok és vidámak. Talán csak a düh szól belőlem…