Csikorognak a kerekek a hideg, hűvös folyosón. Reggel nyolc óra múlt pár perccel, és szerencsémre a férjemmel kezdték a sort.
Mire a kórteremhez értem, már hűlt helyét találtam.

- Épp most vitték el, egy 10 perce! - felelte a kedves öregúr a szomszéd ágyról.
 

Kirohantam, mint egy őrült. Érdekes módon, az úton a kórház felé nem volt semmiféle érzelmi hullámvölgyben részem, de ahogy beléptem az urológia ajtaján, egy vödörnyi hideg vízzel ébresztett fel a valóság.
Hát itt vagyunk, csináljuk, benne vagyunk és egészen mélyen. Aztán hirtelen egy gyors vészfék: - A biopszia, a minta, a szövettan!

- Nővérke kérem, a férjemet most vitték el, megvárhatom itt? Egy biopszia miatt műti éppen DrX., érdeklődnék, hogy a mintát hol és mikor vehetem át?

- Üljön le kérem a váróba, ott, a folyósón túl, én most adminisztrálok! - vetette oda kissé mogorván.
Szerencsém, hogy az udvarias énem fölénnyel győzőtt a szókimondó, visszaszólogató mellett.

Leültem. Fél óra, és még mindig semmi. Ajtócsapkodás, nyikorgás, huzat, és lábremegtetés. Újra meg újra. Egy óra múlva ismét semmi. Hirtelen hoznak egy beteget, de nem ő. Nem az én szeretett mackóm. Eltelik ismét fél óra, és meglátom kis testét, amint be van bugyolálva, és gondosan elhelyzve az ágyon. Rohanok, mint egy anyatigris. Mintha egy csapatot alkotnék a beteghordóval és az orvostanhallgatóval, akik végig kísérték a műtétet.
KOPP...
- Kérem, várja meg, amíg a doktornő(???) felveszi a beteget. Utána bemehet! - szólt hozzám "kedvenc" ápolóm.
-Rendben, de legalább annyit mondjanak, hogy jól van-e és hogy hol vehetem át a szövetet??? - kérdezem már kissé ingerülten.

Kijön a "doktornő", rohanok hozzá, kérdezem, hogy mi a szituáció.
- Majd a doktorúr jön és elmond mindent! - feleli, és azzal a lendületettel szaporábbak a léptei.
Itt feladtam, leültem, és eltört a mécses. Amíg vártam a szerelmemre másfél órát, az pokoli volt. Nem tudtam, hogy ennyi ideig eltart a műtét, nem tudtam mi zajlik odabenn, ahogy azt sem, hogy rendben van - e minden?
Felmerült bennem annyi verzió, hogy biztos kivették a bal szervét, mert feltárva más, vagy komplikáció adódott, vagy bármi, és én nem tudom mi van, nem tudok tenni semmit, csak várni és várni...
Eltelt 10 perc és felém legyint a "nővérke", hogy bemehetek. Surranok, loholok, szinte szívrohamot kapok.

Ott feküdt édesen, kiszáradt szájjal, morcosan, fel - fel néz rám. Aztán nyöszörög egyet, és elalszik.
- Altattak? - kérdezem.
- Nem, csak... - elbóbiskolt.

Várok pár percet, újra feleszmél, mire gyorsan közlöm vele a tényt, hogy bocsássa meg, de nekem el kell mennem, hogy a mintát eljuttassam a megfelelő helyre.
Aludt tovább, így ráhagytam a válasszal. Homlokon csókoltam, és megígértem, amilyen gyorsan csak tudok, visszatérek.

Leküldtek a földszintre, ahol a normál rendelése volt az orvosnak. Hamarosan meg is érkezett, a mintával a kezében. Felvázolta a műtétet, hogy sok-sok mintát vett, és tártak fel helyeket, majd ezt átadva, ami a meddőségi labornak kell, rohanjak.
Azt az utasítást kaptam a meddőségi kórháztól, hogy bizony ennek testhőmérsékleten kell lennie, és a hölgyek általában úgy oldják meg, hogy ruha alá teszik. Így a tanácsukat elfogadva, én a pólóm alá gyűrtem, majd rá a sálam, kabát, és már be is a kocsimba, ahol nem fáztam, ugyanis 25-30 fok között tekergettem a fűtést.


Közel 20 perc alatt odaértem, már vártak rám, hiszen előtte szólnom kellett telefonon, hogy érkezem apa sejtjeivel. Gyors átadás, aztán hirtelen a dokim is megjelent, akivel a következő konzultációt lefixáltuk.
Hihetetlen gyorsan ment minden, szinte el sem hittem, de úton vagyunk, nagyon jó úton.
Gyorsan vissza is szaladtam a kórházba, ahol párom már igencsak kikészült, hiszen egyre jobban fájlalta a műtéti területet.
Kicsordult egy könnycsepp, kértem, hogy bírja ki, mindjárt jobb lesz. Közben csepegett az infúzió, eltelt jó néhány óra, míg én újra ott voltam.
Hirtelen belépett a doktor, és értesített minket arról, hogy van felhasználható sejt a lombikhoz, most kapta az információt a meddőségi kórházunkból, de azért holnap telefonáljak, hiszen eleve nekem is kapnom kell az értesítést erről. Aztán volt nagy mosoly, és miután kilépett a kórteremből, megremegett először az ő ajka, utána az enyém, és kissé megtörölgettem a szemecskéjét, majd én a sajátomat.
Végül odasúgtam a fülébe:

- Tudod mi a jó ebben? Tudom, hogy fáj, és pár hét múlva nekem is fog, de a tudat, hogy ÉRTÜK tesszük...!

Folyt.köv.