Riadtam ébredtem fel, amikor csörgött az ébresztőóra. Álmomban már egészen máshol jártam, rengeteg recept és injekciós tű között kerestem valamit a kórházban...

Gyorsan összekészülődtünk és indultunk is az előre megbeszélt időpontra a kezelőorvosomhoz.
A recepciónál mindig mosolygósak és segítőkészek az emberek, ez most sem volt másként.
 

- Üdvözlöm, Dr. XXZ-ez érkeztünk, a kórlapszámom "000000". - mondtam.
- Konzultációra jöttek? - kérdezte a hölgy.
- Nem, a doktor kérte, hogy ma... 
- Á, program indításra! Menstruál? 
- Nem, egy kicsit késik, de a napokban várom. - hebegtem.
Végül a kórlapunkat beletette a doktor mappájába, és mi a lépcsőn felsétálva a folyósó végén a "megszokott" kis helyünkre leültünk. Rajtunk kívül voltak még páran, de mindnél kórlap a kézben, papírokkal, azt hiszem, hogy újak volak.
Egy kedves házaspárral elegyedtem szóba ,ez volt az első és bátor kapcsolatteremtésem "házon belül". Még mosolyogtunk is, mert mi, nők helyet cseréltünk a férjünkkel, hogy beszélgetni tudjunk. Elmondtam minden hasznos információt, amit én ismerek, és azt is, hogy mióta vagyunk az intézménynél. A hölgy említette, hogy korban is vannak, és rengeteg problémájuk van (elzáródott petevezető, hormonháztartást, stb.), és megtörten ugyan, de mosolyogni próbált. Néha felállt, nézegetett, majd visszaült a helyére. Egy - egy könnycsepp is kicsordult, megtörölte azt, mintha mi sem történt volna, majd elnézést kért.

- Ez az utolsó reményünk! - súgta halkan, majd felállt, és a folyosó végéig elsétált, ott fújt egyet, majd visszaült ismét a székre.

Ismerős volt az érzés, az a nagy bizonytalanság(ami még mindig tart), reményvesztettség és félelem. Szinte látszott az arcán a rémület. Megértem, hiszen mindaddig, amíg nem megy el az ember egy ilyen intézménybe, aminek a falai tele vannak babák fényképeivel, információkkal, előadások időpontjaival, addig olyan, mintha nem is történne ez vele. Aztán ahogy belép az ajtón, sokkoló a sok meddő pár, a rengeteg keserédes szempár, és a várakozó sóhajok. Mind várunk, és óriási nagy türelem kell hozzá.

Szólítottak minket, szerencsére mi voltunk az elsők.

- Menstruál? - hangzott el a kérdés.
- Nem doktor úr, legutóbb amikor beszéltünk és találkoztunk a férjem TESE műtétje miatt, sajnos a sok idegeskedéstől megcsúszott a dolog, így talán pár nap múlva esedékes lesz.
- Rendben, megvizsgálom, kérem feküdjön fel!
- Hölgyem, úgy tűnik, hogy középidőnél jár, messze van még az a menstruáció a nyálkahártya alapján! - elemezgetett.
 

Fantasztikus! - gondoltam magamban. Csak éppen aznap a 25. napon jártam. Szóval nagyon nagy csúszásban van részem, az biztos. Ráadásul megállapította, hogy szépen "dédelgetem" azokat a fránya cisztákat a petefészkeimben. Kaptam gyógyszert, Norcolutot, amiből 2x1-et kell szednem 10 napig, majd az abbahagyása után 3-4 napra jelentkezik is a vérzés. Szóval ismét három lépéssel hátrébb kerültünk a célunkhoz. De a doki megnyugtattot, hogy "tipikus" esete vagyok a lombikos hölgyeknek, akik stressz miatt lelkileg szépen eltologatják a menzeszt. Tessék kérem megkövezni, de ilyen szituációban ki ne izgulna és akarná végre a program indítást?! 

Miután a receptet kézbe kaptam, búcsúztunk, és megbeszéltük, hogy közel 2 hét múlva találkozunk, akkor már vérzéssel és végre injekció kúra beállítása végett. Amint kiléptünk az épületből, elkezdtem hisztizni, hogy nem ér, hogy ismét ilyen peches vagyok!
Aztán elkezdtem tűnödni azon, amit láttam az épület falai között. Az egyik házaspár véletlenül kiejtette a kezéből a kórlapot, és én megláttam rajta a számukat (minden egyes pár rendelkezik egy egyedi azonosítóval). A mi számunkhoz képest ők plusz 500-al nagyobb számmal rendelkeztek. Tehát közel fél év alatt 500 új pár jelentkezik CSAK ehhez az intézményhez, ami évente 1000 új meddő házaspárt jelent. Hihetetlen, hogy mennyien vagyunk, és mennyi olyan gyermekre vágyó pár van, aki még nem is tud a meddőség okáról. Lehet, hogy mi is még csak most állnánk ott a hideg és egyszerű, ám reményekkel teli folyósón, ha megvártuk volna a kötelező egy év gyermektelenséggel teli hónapokat és kudarcokat. Ilyen szempontból pedig jó, hogy hallgattam a megérzéseimre, és az orvosomra, így mind a két oldal alaposan meg lett vizsgálva.
Egy biztos, sosem lehet tudni, és már az első aprócska megérzésnél, bajnál igenis lépni kell, mert így is őrjítően hosszú, fárasztó és feszült folyamat, amíg valami elkezdődhet...