Megtörtént az utolsó vizit, a kötéscsere, a szerződés a fagyasztásról, és végre otthon lehetünk.
Hosszú út ez, igazán kimerítő, főleg lelkileg. De időközben jön rá az ember, hogy mennyi mindent bír el egyszerre. 


Gép voltam az elmúlt hetekben, aki túlélt. Túlélte az érzelmi megrázkódtatásokat, az aggodalmakat, a stresszt, a férje nélküli létet, és csak ment - ment, csinálta. Így működtem most az elmúlt napokban. Nem volt időm sem gondolkodni, sem pedig enni. Olyannyira igyekeztem minden percemet a férjemmel tölteni a kórházban, hogy meglegyen mindene, és bármi történik, ott legyek vele, hogy megfeledkeztem minden másról. Már nem érdekelt ott, abban a helyzetben, hogy milyen lesz az eredmény, nem érdekelt igazából semmi, csak az, hogy ő rendben legyen, és épségben hazavihessem, hadd gyógyuljon.
Szerencsére mindez megtörtént, és már itthon tudhatom. 

Az elmúlt napok, események, és az igazán ilyen helyzetek azok, amelyek ráébresztenek arra, hogy mi is az, hogy szeretet és szerelem. A feltétel nélküli, felelősségteljes kapcsolat. Talán kis túlzással, akik nem tapasztalnak meg ekkora megpróbáltatást, nem is nagyon tudják felfogni, vagy éppen tapasztalni azt, hogy tényleg mi az a jóban-rosszban. És szerencsések, de mi is, mert a bajban is ott kell, hogy legyünk egymásnak, és itt voltunk. De nem kötelességből, nem elvárásból, hanem mert akartuk, mert akartam ott lenni, önzetlenül, tiszta szívemből, szeretetből. Nagyon régen éltem át ekkora aggodalmat. Várakozva, hogy mi fog történni, mi lesz az eredmény, és hogyan tovább. Hogyan fog tovább alakuni a közös életünk, miképpen birkózunk meg a nekünk szánt feladatokkal?

Érdekes, de ekkor, mikor elmélázom, mindig egy kedves szerettem szavaira eszmélek: " Mindenki annyit kap az élettől, amennyit elbír." Milyen igaz. Régóta cipelek/cipelünk egy puttonyt, ami sajnos egyre jobban nő, de bízom benne, hogy hamarosan kiürül, és kedves emlékek és "terhek" telnek meg vele.
Sajnos a szövettani eredmény nem kecsegtet túl sok pozitívummal, de ezt most nem szeretném részletezni. Maradjunk annyiban, hogy ha egy stimuláció alatt megérik jó sok petesejt, és leszívásra kerül, akkor pont elég lesz a párom szöveteiből nyert minta. Bízom benne, hogy legalább egy - kettő elindul a fejlődésben, és visszaültethető lesz, valamint meg is maradnak. 


Kicsit kezdem feladni, elengedni ezt az egészet. De talán nem hiába és nem feltétlenül rossz ez, hiszen így ha Isten kezében leszek, talán nem görcsölve rá erre az egészre, a vége sikeres lesz.
Ha pedig mégsem, akkor nem szeretném a páromat újra kitenni ennek, hiszen végignézve a szenvedését és fájdalmait (sok-sok helyen fel lett tárva), nem érdemes.
Nem érdemes újra kitenni magunkat a megpróbáltatásoknak, főleg ilyen áron, amilyen eredménnyel rendelkezünk.

Így, hogy kezdem elengedni, nem rágörcsölni, talán él még bennem/bennünk az az elképzelés, miszerint a gólya hozza a gyermeket...