Hat teljes hét. Örökkévalóság. Elfoglalni magamat, magunkat, igazán és mélyen beletespedni a mocskosan szürke hétköznapokba.

Igen, dühös vagyok. Most tényleg. A világra, az időre, arra, hogy mennyire kiszolgáltatott az ember, és hogy mennyire szükséges bízni egy emberben, egy rendszerben, egy orvosban.
Dühös vagyok, mert erősnek kell mutatnom magam, nem szeretnék fellángoló gyenge érzéseimnek behódolni, pedig jól esne.
Dühös vagyok arra, hogy toporgunk a nagy semmiben, és a küszöbtől, amely az ajtón túlra, más lehetőségek felé visz, még nagyon messze vagyunk.
Dühös vagyok, mert azt gondoltam, könnyedén és egyszerűen fogok venni akadályokat, és a legmélyebb bugyraiban raktározom el a kétségeimet, és élem a mindennapi életet.
Dühös vagyok, mert megint negatív és rossz hangulatú bejegyzést írok, holott igyekszem a pozitív sorokat megörökíteni benne…

Voltunk andrológusnál, úgy gondoltam, az eddigi leletek elégségesek lesznek ahhoz, hogy az első konzultációnk során valamiféle iránymutatást adjon a doktor. Sajnos nem volt elég a katonavizsgálati eredmény és az anamanézis felvétel, bizony az orvos sem tudott mondani nagyon okosat.
- Doktor, akkor lombik ICSI lesz, igaz? – kérdeztem bátortalanul.
- Még nem tudjuk, tudni kell ennek az igazi okát, így különböző vizsgálatokra kell elküldenünk a férjét, de itt is elvégezzük! – felelte.

Óriási pofon, kis reményteli elképzelt és felvázolt tervem ugrott, ami nagy csalódottsággal töltött el…

Y kromoszóma vizsgálat, azért, hogy veleszületett „tulajdonsága” – e az eredményünk. Aztán valami másfajta szintén igazán speciális vizsgálat, amely alapján megint csak kapnak információt a párom állapotáról. Utána még hormonok, újabb katonavizsgálat, friss ultrahang, és kész is vagyunk, mehetünk iránymutatásra, konzultációra.
Szerencsénk, hogy helyben levették a vért, így már csak UH és katonavizsgálatra lesz szükség. De az eredmények csak 6 hét múlva várhatóak, mivel olyan speciálisak… Ó jaj, gondoltam magamban, csak ki ne csússzak én meg a hormoneredményeim érvényességével. Ráadásul egyre inkább szeretnének a piros betűs napok csúszkálni, de bízom benne, hogy „csak” a stressz az oka.
Úgy tűnik ezek alapján, hogy február végén vagy március elején lesz valami kézzelfogható „státuszunk”, amivel aztán továbbléphetünk a BMC-ben.

Kicsit álmatlanok az éjszakáim és folyamatosan agyalok. Mi várható, és rengeteg „mi lesz, ha kérdésen?”  töprengek. Holott tudom, hogy nem kellene, ki kéne kapcsolnom és kicsit megnyugodnom. Csak valahogy egyik válaszra sem vagyok felkészülve, amit majd az orvos fog mondani a gyermekvállalással kapcsolatban. De bízom benne, hogy nem lesz rossz válasz, csak kevésbé jó. Ugyanis ezen vizsgálatok alapján kiderül, hogy szüksége –e egyáltalán biopsziát csinálni, tehát van – e értelme, tudnak – e kinyerni bármit, vagy pedig teljesen felesleges a beavatkozás. Reménykedem még abban, hogy gyógyszeres kezeléssel megoldható lenne, de eleve abból kiindulva, hogy milyen volt az első eredményünk, nem reménykedem.

Mindenesetre bízom benne, hogy félig mosolyogva távozunk február végén a doktortól, és tele leszünk reménnyel. Lehetséges, hogy utána rá kéne erre pihenni, nem tudom, de lehet majd csak attól fogunk megnyugodni, ha már eredményesen zárul ez az egész. Valahogy csak lesz, valahogy majd lennie kell…

Ettől függetlenül próbálom élvezni a mindennapokat.  Ma munkából kifolyólag vezettem, épp a repülőtér felé vettem az irányt. Jól esett. Látni a sok fel – és leszálló gépmadarat, azt a szabadságot. Jó érzéssel töltött el. Érdekes, hogy mennyire utálok repülni, de a talajról nézve őket ámulok, mintha csodát látnék, és megnyugtató érzés.


Egy kollégám már észrevette eme szenvedélyemet, mert amikor együtt mentünk céges látogatásokra, felnevetett, hogy le sem tudom venni a szemem az égen haladó repülőkről (ami már szabad szemmel is jól kivehető), holott vezetnem kellene. Aranyos volt, elmondta, hogy a közelben van egy lehajtó, ami pont a kifutópályákhoz visz, és éjszaka gyönyörű látványt nyújt.
Nos, pont megint arra haladtam, ahogy előbb említettem, és megfogadtam, ha jobb idő lesz, akár egyedül, akár férjemmel karöltve, de felfedezem magamnak azt a helyet.
Aztán itt vannak az egyre tovább tartó nappalok, a közelgő tavasz illata a levegőben, a 12 fokban, hiába is van január. Szeretnék még kirándulni egyet, semmi különöset, csak egy erdőben sétálni nagyot, magamba szívni mindent, ami feltölt ott.
Szeretnék egy délelőttöt sétálni kötetlenül Budapesten majd a szülővárosomban. Szeretnék a családommal lenni, szeretnék a bátyámmal egy óriásit beszélgetni, sétálni, ahogy korábban tettük.

Annyi mindent szeretnék még megélni, ami lelki eredetű feltöltődést jelent. Amiről tudom, hogy adhatok, de kaphatok is egy kis ölelést cserébe…