Furcsa módon lehet érezni ilyen időszakban azt, amikor együtt éreznek veled. Nem tudom, biztos van abban valami, hogy érzékenyebb vagyok és néha – néha begubózom, de most jól is esik.
Nem szeretnék nyalogatni sebeket, de annyira hullámzom, hogy magamat sem értem. Egyszerre félek, megijedek, hogy mégis mi történik, mi lesz, aztán meg hülyén fogalmazva, büszke vagyok magamra, hogy ez történik, és ennek ellenére milyen erős vagyok.

Aztán jönnek pillanatok, amikor az érzelmek annyira elragadnak, hogy nem tudok magamon uralkodni, mert egy kedves szó egy idegen embertől, egy mosoly, egy – egy udvarias gesztus, és máris könnyek szöknek a szemembe. Nem tudom miért van ez, de most először, úgy igazán érzem azt, hogy emberek vagyunk, és rengeteg problémánk van. Eddig is tudtam, de más így látni és tapasztalni, mint a szürke hétköznapokban.

Ma volt az első komoly vérvételem. Megkaptam a BMC-ben a beutalómat, reggel mentem érte, majd átsétáltam egy másik épületbe, ahol nagy sor volt előttem, szinte mindenki várt a vérvételre. Nem csak mi, BMC-sek (milyen furcsa leírni, hogy mi BMC-sek, még nem tudatosult), hanem a budai körzethez tartozók szintén odavártak.
Vártam vagy 40 percet a soromra, és már majdnem meggondoltam magam, mivel munkaidőmből csentem el hosszas órákat, de aztán eszembe jutott, amit mindenki hangoztat a családban: egészség csak egy van, és vigyázni kell rá. Máris könnyebb volt várakoznom, és hamar eltelt az egy óra.
Végül sorra kerültem, volt egy speciális hormon, ami miatt mindenképpen a ciklusom 3. napján kellett mennem, azaz ma, így buta is lettem volna hátat fordítani ennek.
Sors – Isten keze, hogy pont egy doktornő vette le a véremet. De nem egy és két ampulla vért vett, hanem nyolcat, ráadásul vénás tűvel, mint a branülös. Azt hittem a negyediknél bepisilek, olyan kellemetlen volt. De annyira rendes volt (látta, hogy honnan küldtek beutalót), hogy segített a kezem tartásában, bíztatott, hogy már csak négy van (én felnevettem), majd rám nézett:

  • Arany szívem, bírd ki még egy kicsit, mindjárt vége, ügyes vagy!

Tudom, hogy nem nagy dolog a vérvétel, de olyan jól esett, hogy könnybe lábadt a szemem, közben a vér még csordogált az utolsó két ampullámba. Majd ismét rámosolygott a maszk mögül:

  • Pihenjél, nyugodj meg, jönnek az ünnepek, élvezd, érezd magad jól! Kellemes karácsonyi ünnepeket! – mondta.

Abban a pillanatban kicsordult a könnyem.  A lelkemig látott, de a mélyebb bugyraiba, hihetetlen. Ez idáig komolyan úgy érzem, mintha valaki odafent vigyázna rám, kísérne engem, és néha – néha olyan emberekhez sodor, akik erőt adnak.

Bár még nagyon az elején vagyunk, és bízom benne, hogy a leleteim megfelelőek lesznek, valamint a biopsziában találnak felhasználható sejteket a lombikhoz, de valóban ez aztán igazi lelki hullámvasút.
Erősnek lenni, tartani magad, nem gondolni rá, nem tele lenni kérdésekkel és élvezni a jelent, a pillanatot nagyon nehéz. De lehetséges én vagyok túl agyalós.

Az biztos, hogy minket a férjemmel közelebb hozott még inkább, de ez így normális. Ő zárkózottabb fajta, néha hozza fel, és egyelőre pesszimista időnként, míg én bíztatom és pozitív vagyok. Bár be kell,hogy valljam, az ész, mint realitás és a szív, mint az érzelmek játéka kimerítő.
Tartani magad előtte is és bíztatni, miközben felmerül a kérdés, hogy lehet igaza van?
Nekem még mindig furcsa, de ’szerencsére’ majd felfogom akkor, amikor remélhetőleg eredménnyel fog járni ez az egész…

Viszont legalább kreatívkodom. Mézeskalácssütés a mai napra kipipálva. Baromi ronda lett, de finom… J Aztán a hétvégén születésnapozás, a párommal egy kis séta, romantika, családi programok, már ezek is hiányoztak.

Mindenesetre jönnek az ünnepek, itt van a nyakunkon, és én most minden percét szeretném kiélvezni. Mert kell, mert jár, mert bizonyos esetekben jön rá az ember igazán arra, hogy tökre mindegy, mid van és hogy alakul az életed vagy éppen a környezeté, mindig van és lesz hová hazamenned, és a családnál erősebb kötelék nincs, bárhogy is lesz a jövőben.
Mert a szeretet, az kell!