Nyolc teljes napja döföm magam hasba nap mint nap. Azóta megtanultam, hogy a legkevésbé fájjon és vérezzen, valamint tapasztalatot gyűjtöttem két injekciós ampulla összekutyulásában, és részletes betekintést nyertem a fecskendők és tűk világába.


Nem bánom egyáltalán, mert mindig is szerettem az ilyesmit jobban szemügyre venni, hiszen már gyermekkoromban édesanyám varrógépes dobozából csentem el a varrótűket, mint vérvételt szolgáló eszköz, hogy "vért vehessek a plüssállataimtól". Doktornéni szerettem volna mindig is lenni, de aztán az egészségügyi maradt, az orvosi pálya ment.
Visszatérve így, hogy magamat szúrom, furcsa, ám de érdekes érzés. Először is maga a bőr egy hihetetlenül rugalmas, ám de masszív "anyag". Olyan, mintha egy vastag gumi-bőr keverékbe nyomnám a tűt, s amint beér, fájdalommal az már nem jár. Van gyakorlatom, így nekem nem a 90 fokos szögben való beadás a kellemesebb, hanem a 45 fokos. Lassan, szelíden de szépen beveztve az injekciós tűt és a gyógyszer tartalmát igazán elviselhető. Aztán nyilván ha vérzik, megjutalmazom magam egy hercegnős vagy macis sebtapasszal, hadd engedjek gyermeki énemenek.


A hét eleje kissé aggasztó volt, ugyanis a hatodik napi első stimulációs kontrollon az orvos nem mondott bíztató szavakat. Nem érnek úgy, az ösztrogén szintem is lent van. Természetesen ez annak is köszönhető, hogy PCOS-el nem szeretne túlstimulálni, mert pont a múlt héten volt egy másik "versenyző", aki sajnos érintett lett a témában, és most kórházban fekszik. Le a kalappal a dokim előtt, tetszett, hogy figyel rám és véd, de mégis borzasztóan elkeseredtem és kiégtem. Szinte potyogtak a könnyeim, hiszen még egy akadályt most a lelkem nem bír ki. Felírt így a Gonal-F mellé Luveris injekciót ( kutyulós - szívd fel, fecskendezd be a másik ampullába, keverd, de NE rázd, majd szívd fel, tűcsere, és bökj!), ami állítólag beindítja a dolgokat és szépen érésnek indul minden. Azt mondta, hogy 10% az esély erre, ha viszont nem járunk sikerrel, abba kell hagyni ezt a programot most.
No itt mintha kést döftek volna a szívembe, annyira fájt az ítélet. Hazafelé sírtam, tomboltam, igazságtalannak tartottam a helyzetet, mivel így is sokat szívtunk, és még ez is rátesz egy lapáttal.


Ahogy hazaértünk, máris belőttem az első Luveris injekciómat, és közben mantráztam a kis petefészkeimnek, hogy legyenek ügyesek. Bíztattam magam és a környezetem hogy sikerül, érni fognak, és mindenkitől meg is kérdeztem, mint egy kisgyerek, hogy : "Ugye sikerül? Biztos? Megígéred?".
Volt két napom arra, hogy valamit alkossanak a hormonok a 8. stimulációs napra. 
Végül a sok- sok saját magam szugerálásra, a rengeteg pozitív elképzelés segített, és az UH mutatta, amint növekednek szépen. Bár az orvos nem értette, miért ilyen nehezen stimulálhatóak, de egy a lényeg, jó úton vagyunk. Ismét újabb gyógyszerek, nagyobb dózis, és kiegészülve a Luvaris - Gonal - F kombóval, mától jár a Cetrotide is.
Így a napi két injekcióból mától napi négyet szúrok. Szuper élmény, de mindent megér, ha sikerrel zárul ez az egész.

Már érzem a pocakomban a feszülést, a derekamat amint görcsölget, és a kis szúró fájdalmakat, amikor helyzetet változtatok, vagy leülök, lehajolok valamiért. Mind - mind most kellemes fájdalom a számomra, hiszen minden fáradtságot, időt, energiát és pénzt megér, hogy valaki anyukája legyek...