Az elmúlt napok eseménydúsra sikeredtek, hiszen volt egy punkcióm és egy embriótranszferem is.
A punkció (petesejtleszívás) olyan szempontból örvendetes dolog, hogy az ember lelkiekben készül rá, hogy végre megszabadul a feszítő érzéstől a pocakjában. Az utolsó napokban már nagyon fájt a hasam, egy-egy pisilés alkalmával mintha összeszorították volna a hólyagomat a petefészkeim. 

Nem is csoda, hiszen 10-12 tüsző büszke tulajdonosa voltam.
Ami mindenképpen felkészülést igényel, az az injekciók beadása, ugyanis a stimuláció vége felé az ember lánya már nem talál olyan pontot a hasán, ahová ne szúrt volna, és bizony, ha ez gyulladt bőrszövetet eredményez, és megfeledkezünk a területről, a következő szúrás igencsak fájdalmas, és jó nagy szitkozódással, könnycsepp kicsordulással jár.
Bevallom, néha elpityeredtem, mert tényleg baromi érzékeny, égő és fájdalmas volt egy – egy injektálás, és akkor hangosan, potyogó könnyekkel  xxxkurvaanyáztamxxx. Mivel ha már bent van a tű az adott területen, azt kihúzni nem lehet, oda bizony gyógyszer kell, hogy kerüljön…
No de visszatérve a petesejtleszíváshoz, egy élmény volt. Nem izgultam különösebben, mert tudtam, hogy majd jót fogok aludni, és jó kezekben leszek, inkább izgatott voltam az eredmény miatt, hogy ebből hány petesejtem származik majd.
Ketten voltunk csak lányok aznap, akik vártak a beavatkozásra, beszélgettem is a szobatársammal, jó volt megosztani az élményeket. Ő kezdett, én voltam a második.


Egy kis műtőben került sor a beavatkozásra. Szépen a műtőasztal legvégére kellett csúsznom, majd lábakat fel a lábtartóra. Feszített, széttárt lábbakkal, puffadt hassal igazán nagy élmény volt. Kérdezgettek a reggeli kávéról, poénkodtak, aranyos volt mindenki, míg végül képszakadás.
A férjemre sikerült ráijeszteni, mivel a folyosón hallotta, ahogy ordibálnak velem: - Rosalie, keljen föl, kórházban van! Keljen föl, jó reggelt!
Aztán arra emlékszem, hogy egy úr  tol ki a műtőből, és én csak annyit kérdezek: - Hányat szívtak le? Majd ismét „elájultam”.Ez ment egy ideig, én meg édesen szundíthattam. Valószínű kicsit sikerült túltolni az altatót, de én nem bánom, mert olyan kipihent voltam, hogy csak na!
Kábán minden második mondatom az volt a férjem felé, hogy értesítse a családot. Erre nem emlékszem, de biztos így volt :-)
Végül 7 petesejtem lett, amelyből 6 érett volt. Büszke is voltam magamra, hogy ennyi sikerült. Másnap pedig a kívánt telefonhívás, hány termékenyült meg, és mikor várható a beültetés.
 

  • Kettő szépen megtermékenyült, egy, ami biztosan megfog és egy, amin még dolgozunk. Jöjjön pénteken vissza a beültetésre! – mondta a biológus.

Örültem is meg nem is, de végül a mi helyzetünkből kiindulva ez nagyszerű hír, hiszen esélyét sem láttuk a továbbiaknak.
Eljött a nagy nap, itt már izgatott voltam. Rengetegen voltunk, inszeminációra  és beültetésre várók egyaránt, de az embriótranszferesek élveztek előnyt az ágyak tekintetében. Elsőként a biológus mindenkinek egy kis szobában megmutatta a babáinkat. Kettő gyönyörű, összekapaszkodott 3 napos sejtecskéket láttunk. Elsírtam magam, majd hogy oldjam a hangulatot, megemlítettem férjemnek, hogy szerintem inkább rá hasonlítanak.
Szinte az utolsó voltam, aki bekerült a műtőbe, ágyat viszont előbb kaptam. Közben gyönyörködtem az embriókban (sutyiban lefényképeztem őket) és el-el sírtam magam.
Amikor sorra kerültem, felkészítettek, kimostak odalent, gondolom volt jódozástól kezdve minden. Az ultrahang alapján nem sikerült eléggé eltüntetnem a tüszőimet, óriási nagyok voltak a petefészkeimben, és amikor a doki a jobb oldalamat vizsgálta, fel is szisszentem. Valamit kérdezett, de nem értettem pontosan, szerintem a fehérjével kapcsolatosan érdeklődött, hogy fogyasztok  - e eleget, mire a válaszom az volt, hogy ezek szerint nem…
Jó öt – tíz perc után megjelent a biológusnő, kezében a katéterrel. (Utólag összeraktam, hogy valószínű az AHA miatt késett, azt végezte éppen). A bébik a pocakomba be, majd egy ellenőrző UH, és az orvos megmutatta, hogy az a fehér kis pötty lenne a két bébi.
Kicsit megkönnyeztem. Majd zárójelentéssel a kezemben szigorú fekvés a kórteremben legalább egy órát, és utána haza, pihenésre. Az egy óra alatt, ha hétszer nem sírtam el magam, akkor egyszer sem. Egyrészt a boldogságtól, másrészt, hogy vége, és most már csak magunkra kell figyelni. Rengetegszer átolvastam a zárójelentést, amin pontról pontra felsoroltak minden vizsgálatot, beavatkozást, kezelést. Megkönnyeztem ezt is, mert büszkeséggel töltött el, hogy milyen ügyesek vagyunk mi ketten, hogy végig csináltuk, és most két babóca van a pocakomban. Minden energiát és pénzt megért, az biztos.
Az egy óra leteltével hazamehettünk, esténként egy Crinone nevű hüvelygélt kell  felhelyeznem, ami a progeszteront pótolja. Az első négy napban ezt a Medrol (szteroid) és az Augmentin kísérte.


Pihenni kell sokat, nem hajolgatni, nem emelgetni, óvatosan közlekedni, és semmi megterhelőt nem szabad végezni. Nem fekszem egész nap, mert az sem jó, így a lakásban járok – kelek egy keveset, majd vissza az ágyba.
A hasam feszül, puffad és olyan, mintha a 3.hónapban lennék. Ennyi hormontól szerintem nem csoda. Szurkál is, és a petefészkeimet is érzem, de próbálok rengeteg folyadékot inni és fehérjét enni.

Ma ET+3 napon vagyok, és a legpokolibb éjszakám volt. Éjjel 2 óra után nem sokkal óriási nyilaló, hasító, feszülő érzésre lettem figyelmes. Kezdte a jobb petefészkem, majd a fájdalom a méhemre és a hüvelyemre is kiterjedt. Gondolkodtunk a kórházban, de nem szerettem volna menni. Ekkora fájdalmam rég volt, nem tudom leírni. Aztán a férjem kevert egy fehérje turmixot, kaptam vizet, és kezdett csillapodni. Ezt mire elértük, háromnegyed 3-at mutatott az óra. Nézte a zárómat, a telefon már a kezében volt, de könyörögtem neki, hogy ne menjünk. Utána szép lassan kezdett múlni, de ehhez segítséget kellett kérnem a NO-SPA-tól. Ezt követően, mint akit leütöttek, aludtam tovább. Megfogadtam, hogy még több fehérjét eszem, valószínű ezek túlstimulációs tünetek…
Próbálok pozitív lenni és nem arra gondolni, hogy a babákkal történt valami. Biztosan rendben vannak, és nagyon szeretném, ha ez így is maradna, majd a hét közepétől felőlem hánytathatnak is, csak legyenek olyan ügyesek, hogy majd’ egy hét múlva a HCG szinten megmutatkozzanak, hogy ők virgonckodtak a pocakomban és jelezték anyának, hogy megtalálták a helyüket.
Most próbálom kipihenni az éjszaka fáradalmait, mert úthengerként csapott le rám ez a fura fájdalom. Aztán várunk, pihenek, és csak is pozitív szemlélettel hozzáállva kell, hogy sikerüljön, hiszen ez az első és egyben utolsó lehetőségünk, esélyünk...

Folyt.köv.