A bejegyzésem címe lehetne lombik matematika, de nem teszem, hiszen kezdetektől csak számozottan jelölöm a történéseket. Az eddigi tapasztalataim alapján minden olvasómnak más és más jön le egy–egy közzétett feljegyzésem alapján, és ez így van jól.
Ha pedig már az olvasóknál vagyunk (köszönöm szépen az eddigi érdeklődéseket a blogom iránt), vágjunk bele egy olyan témába, amely bizony elkerülhetetlen egy lombik program során.
A következő sorokat főként azon olvasóimnak ajánlom, akik elérkezettnek látják az időt, energiát és lehetőséget arra, hogy (sajnos) belevágjanak eme hosszú, megerőltető tortúrába.

Mivel minden pár egyedi és más-más problémával rendelkezik, ezért felmérni nem tudom jelenlegi helyzetükből adódóan, hogy mire vállalkoznak és mi várható a következő hetekben, hónapokban, így csak a saját tapasztalatainkból tudok meríteni.

A mi helyzetünk kicsit speciális, hiszen a program indítását megelőzően már volt részünk egy TESE-MESA műtétben, amit korábbi bejegyzéseimben részleteztem. Miután megtörtént a hereszövet fagyasztása és jelentkeztek a piros betűs napok, indulhatott is a stimuláció.
Elsőként fontos leszögeznem, hogy bár szuper, és igen csak figyelemre méltó a TB támogatottság, igazából így is mélyen a zsebünkbe kell nyúlni. Mivel naivan úgy gondoltuk, egy fajta injekcióval boldogan lövögetem magam, nem tűnt soknak elsőre a 30.000 Forint. Aztán az injekció elfogyott, kellett még egy, már nagyobb adagban, és mellé még egy másik. S mivel jól kezdtem reagálni a kúrákra, szerencsére gyönyörű szép tüszőket növesztve a pocimban, kaptam még egy injekciót, így ahogy a korábbi bejegyzésemben olvasható volt, napi négy injekcióval lőttem magam. Két napja viszont már szinte befizettünk egy önellátó görögországi nyaralást is a patikában, amelynek költsége 92.000 Forint volt. Ja, és ugye kétnaponta kontroll UH és vérvétel, tehát eme költségek az elmúlt napokban kopasztották meg a pénztárcánkat. Végül a 10. napi kontrollon, mivel gyógyszereim fogyóban voltak, pótolni kellett azokat, és a tüszőrepesztő injekciót is ki kellett váltani, így „csak” 53.000 Forintot fizettünk.
Hozzátenném, hogy nekem nincs hiányzó petevezetékem, kétszarvú méhem, vagy bármi súlyosabb problémám, igazán benne lehetek a buliban, hiszen csak a 28. életévemet taposom. Ahogy a statisztikák is mutatják, nálam esélyesebb egy lombik sikeresség a koromból adódóan, mint egy idősebb résztvevőnél, mégis nehezebben indult el a stimuláció, köszönhetően a PCOS rizikófaktornak. No de teszem fel a kérdést, hogy akkor mégis egy „idősebb” gyermekre vágyó pár vajon mennyit hagyhat a kasszánál?

Nem elrettentésképpen szeretném eme sorokat írni, csupán azért, mert bár valóban TB támogatottak a gyógyszerek, így is egy vagyonba kerülnek. Szerencsére van miből kifizetni ezeket a költségeket, és nyilván egy kisember, aki majd (remélhetőleg) a pocakomban fejlődik, minden örömet és fáradtságot megér, de sajnos nem mindenkinek adatik meg ennyire könnyen. Példának okául számos fórumot böngészek én is (hiszen ki ne próbálna információhoz jutni ilyen szituációban), és sajnos rengeteg alkalommal olvasom, hogy a gyógyszereket nem bírják fizetni a párok, vagy az első program nem volt sikeres, de a másodikra nincs már pénz, esetleg nem érkezett meg a fizetése(!!!) és addig nem tudja fizetni a gyógyszereket, de ezzel a program közepén le is kell állítani az egészet.

Számomra ez borzasztó, főleg most, hogy mennyire szeretnék a „nagyok” is támogatni a családtervezést, gyermekvállalást, és a többi szép elképzelést. Igen ám, mi, lombikra ítéltek ebben igazán benne vagyunk és akarjuk, hiszen számos nő és férfi fekszik kés alá, teszi kockára az egészségét a mellékhatásokkal, csak hogy legyen gyereke.  Ha nem mi igazán szeretnénk gyereket, akkor senki. De vajon ezt a „nagyok” látják, tudják, hogy mi is itt vagyunk?

Borzasztó, ahogy a folyosón ülünk és nézek körbe, látom az emberek arcán az aggodalmat, a félelmet, hogy talán ez az utolsó, mert nem engedhetnek meg maguknak több kezelést.  Folytathatnám még a sort, de nem teszem, csupán megszakad a szívem, mert pont ma láttam egy hallássérült párt, egy leendő középkorú, túl a negyvenen lévő édesanyát, aki zokogott örömében, mert sikerült, és sajnos olyan párokat is, akik egymásra borulva zokogtak a sikertelenség miatt.
Az pedig, hogy főleg mostanában minden a családtervezésről szól meg a xxxcsókrólxxx és annak számtalan „fantasztikus” előnyeiről nagyszerű dolog, de talán nem csak erre kéne ráfeküdni, ha több családot akar magáénak tudni az ország...