Eddig azt hittem, hogy igazán boldog vagyok. De a mai napig nagy tévedésben éltem, hiszen igazán ma szembesültem azzal a ténnyel, hogy még mennyire lehetek boldog. Most már tudom, hogy az vagyok.

Eddig sosem éreztem magam életem során teljesnek, egésznek, akár mint nő, akár mint ember. Sokszor cikiztek és bántottak anno a gonosz gyerekek az általános iskolában, mert pufi voltam, és akkor még nem is tudtam, hogy ez komoly problémához vezet. Testileg és lelkileg egyaránt, mert ez volt az első jele a PCOS-nek. Aztán ahogy serdültem, nőttem, nyilván akadtak érdeklődők felém, de én sosem éreztem magam igazi nőnek. Hamar felnőttem, ez tény, de igazán akkor, amikor közölték velem a diagnózist több, mint 10 éve. A nőiességembe vetett hit megcsorbult, és valahogy ez elkísért jó sok évig, míg meg nem ismertem a férjemet.

Aztán jött a mi kis életünk, a nagy terveink, és végül az, hogy nem csak szerelmespárként, hanem családként is szeretnénk végre funkcionálni, jó lenne egy kis pöttöm a kis lakásunkba. Utána pedig a történetet mindenki ismeri…

 

Itt állok a második trimeszter legelején, éppen hogy betöltöttem a 13. hetet. Végre megcsodálhattam jó sok hét kihagyás után az én drágámat, hiszen elérkezett a kombinált teszt és genetikai ultrahang ideje. Nagyon profi szakemberekhez kerültünk, vadi új berendezéssel és felkészült brigáddal. Az egész vizsgálat a vérvételtől kezdve több mint egy óra volt. De élmény, hiszen láthattuk a csöppséget.

Semmit nem aludtunk, egész éjjel forgolódtunk, hiszen izgultunk. Nyilván a lombikos intézmény felkészített minket a legrosszabbra, a rengeteg plusz vizsgálatra, az esetlegesen felmerülő problémákra, rendellenességekre. Rettenetesen féltem, mert eleve elég rossz pozícióról indultunk, de ennek ellenére, a kis esélyünkkel belevetve magunkat az egész procedúrába, a tese – lombik icsi sikerült, ELSŐRE.

Most már elhiszem, és végre felszabadultan örülhetek, és akár világgá is kürtölhetem: Édesanya vagyok!
Szerencsére a babánk izgett – mozgott, korának megfelelő érettségű és gyönyörű szép.  Ámultunk, bámultunk, hogy mire képes ő már most a pocakomban, és hogy még ebből a rengeteg mozgásból semmit sem érzek. Később ennek még böjtje lesz, de már alig várom!
Szerencsére makkegészséges a lurkónk, és jól érzi magát a pocimban. Kaptunk DVD felvételt is, ahogy hazaértem, újra megnéztem, annyira jó volt benne gyönyörködni.

Apuka még nem igazán fogta fel a dolgokat, de láttam rajta, hogy örül, hiszen az ő pici kincse is. Nyilván vicces is a helyzet, mert még semmi nem látszik rajtam, és nem is híztam, így mosolygok magamban, talán emiatt is nehéz tudatosítani magában, hogy egy ekkora gyermek ficánkol bennem. :-)

Mindenesetre most, ettől az eredménytől és vizsgálattól vagyok igazán boldog. Lement egy óriási stressz rólam, és végre igazán elhihetem a mi kis szuper csodánkat, ami megtörtént velünk, hogy szülők lehetünk!

 

Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki kicsit is bátorított és segített minket. A szüleimnek, testvéremnek, barátoknak, közeli hozzátartozóknak, és drága olvasóimnak, akiknek egyszer sem rengett meg a hite abban, hogy ez sikerülni fog. Így is lett, és ez kellett is nekünk, hogy kapjuk a rengeteg bíztatást és pozitív hozzáállást ehhez az egész procedúrához.

Hálás vagyok az intézménynek, az orvosoknak, az égieknek, hogy jókor voltam jó helyen, és jó kezekben voltam nem csak én, hanem a férjem is. A hála, a szeretet, az öröm, a boldogság egyszerűen minden átjár most minket, és végre kicsit nyugodtabban telhetnek az éjszakák.

Egyszóval köszönöm, KÖSZÖNJÜK mindenkinek, aki egy kis időt is ránk szánt, végigkísérte és izgulta ezt a hosszú, ám de sikeres utat!

Mindenkinek kívánom, aki -ne adj Isten- ilyen helyzetbe kerül egyszer, hogy hasonló támogató kezekben legyen része orvosok, család, barátok és olvasók személyében!

Természetesen én már könnyen beszélek, de sosem szabad feladni. Pedig én is megtettem sokszor, és pont akkor voltak mellettem azok az emberek, akik kicsit löktek rajtam és bíztattak. Mindig bízni kell, és elképzelni, bevonzani a jót magunkhoz, mert csak így lehet „túlélni”.

Most egy időre búcsúzom, kicsit szusszanok, és talán legközelebb már kicsit más, de ideillő témával jelentkezem. De addig is átadom magam a felhőtlen boldogságnak, és gyönyörködöm az ultrahangos képekben, amelyen a kislányunk ficánkol, táncol, magzatvizet nyel, nyújtózkodik és a füleit szorongatja.

Kívánom mindenkinek, hogy mielőbb legyen része hasonló boldogságban!

Rosalie