Kis pihenés után, rengeteg eseménnyel a hátam mögött újra jelentkezem.  Már a második trimeszter vége felé járok, még van pár hetem belőle, és csak kapkodom a fejem, hogy mennyire gyorsan telik is az idő… Mi lesz később, ha már a pici megszületik? Hipp – hopp elrepülnek az évek, azok az értékes, kincset érő évek, amikor ő még kicsi baba, és teljesen ránk van utalva. Ezért tervezzük, és bízom benne, hogy meg is tudjuk valósítani, hogy minél több időt együtt tölthessünk minőségben és szeretetben, valamint a legjobb szülei lehessünk. Természetesen az már más tészta, hogy az élet hogy alakítja a dolgokat, és friss, újdonsült szülőként micsoda bakikat ejtünk majd. De ez ettől lesz szép.

 

Az biztos, hogy amióta kerekedik a pocakom, még inkább tudatosul bennünk az a csoda, amit átélhetünk. Egy rúgás, egy kis mozgolódás, csikizés, és egymásra tekintve csak a boldogságot látjuk egymás szemében. Valahogy a megtett utat szinte már el is felejtettük. Muszáj, mert ahányszor eszünkbe jutott, pokoli emlékek törtek fel bennünk. Kezdve a férjem műtétjétől a túlstimulációs tüneteken át az injekciókig, és a türelmetlen várakozásig. De itt vagyunk, és a mi kis csodánk is velünk van. Tényleg az, mert utólag most már elmondhatom, hogy 20% volt arra az esély, hogy közös gyermekünk legyen. De most büszkén és örömtelien végre izgatottan várjuk, hogy megszülessen a kislányunk.

A nagy örömben és tervezgetésben azért felmerül néha bennem/bennünk a kérdés, hogy vajon tudnánk –e vállalni majd kistestvért. Arra a megállapításra jutottunk, hogy így is baromi nagy szerencsénk volt, tényleg jókor voltunk jó helyen, és az égiek és mi is megtettünk mindent annak érdekében, hogy a 20%-ban benne legyünk.  Inkább hiszünk valami határon túli csodában, hogy természetes úton talán egyszer összejön majd a második baba, mintsem ismét ekkora mázlink lenne. De most nem is ez a lényeg, hanem aki a pocakban mosolygósan vakarózik, dülöngél és játszik a köldökzsinórral.

 

Hogy milyen lombikos kismamának lenni? Érdekes. Minden egyes papíromon ott virít emlékeztetőül az orvosoknak nagy betűvel, hogy IVF+ICSI. Aztán jön megannyi kérdés az új egészségügyi dolgozóktól és intézményektől, hogy ki a „hibás”, ki miatt nem jött össze eddig. Aztán mosolygok egyet, és csak annyit válaszolok, hogy így alakult. Rendkívül kellemetlen ez a kíváncsiság.
Vagy adatfelvételkor:

  • Természetes úton jött a baba?
  • Nem…

Ismét bombázó kérdések hada, és magyarázkodás, mintha én lennék az első a világon ebben. Sebaj, inkább csak az ember nem szeretne erre már visszatekinteni, hogy mi volt fél évvel ezelőtt.
 

Aztán ott van a közvetlen család, aki érthető okokból szinte még a széltől is óv. Ha már nagyobbat sóhajtok, vagy fáradékonyabb vagyok, megy a para. Pedig ez most már olyan terhesség, mint mindegyik, csak az eleje volt zötyögősebb. Nyilván az ember érzi, mit bír el, és ismeri a saját korlátait, valamint a kis jövevényt helyezi előtérbe, de azért vannak pillanatok, amikor meg kell jegyeznem, hogy nem beteg vagyok, hanem várandós! :-)

De amire régóta vártam, hogy vajon mikor látszik végre a pocak? Jó sokat kellett várnom rá, egészen a hatodik hónap közepéig. Ezen is nyilván aggódtunk, miért nem látszik már az a baba, miért nem kerekedik egy kicsit a hasam, aztán mindenki megnyugtatott, hogy embere válogatja. De talán most már belehúztam, és senki sem kérdőjelezi meg a pocakom láttán azt, hogy vajon tényleg várandós vagyok – e?!

 

Na és persze a kívánósság, ami megviccelt engem. Amikor még nem tudtuk a baba nemét, mindenki arra tippelt, hogy kisfiú, mert én a sósat, savanyút és zsírosat - köztük bacon szalonnát sütve - kívántam, szinte csak azt bírtam enni, semmi édeset. Nem kellett sokat várni, és ez szépen átfordult egy igazán édesszájú babává. Mert a kisasszonynak kell azért a napi 1 kocka csoki, vagy valami édes, így próbálom naranccsal vagy almával kivédeni ezt. De természetesen ha már olyan nagy a sóvárgás, azért egy – két kocka csoki nem árt sem a babának, sem a mamának.

Szóval most valahogy így állunk, és rengeteg mindent írnék még hosszú sorokon keresztül, de azt majd egy legközelebbi bejegyzésemben olvashatjátok.

Folytatom…