Lassan elérkezem a finishbe, amely számomra egyszerűen hihetetlen. Főképpen azért, mert valahogy az elejétől kezdve nem tudtam magam teljesen átadni a kismamaságnak. Ahányszor kicsit engedtem a kísértésnek, hogy vegyek egy cumit, egy babapopsi törlőt, máris elfogott a félelem és a rettegés.


Talán most, így a nyolcadik hónap vége felé kezdem tényleg felfogni, mi is történt velünk. Van egy visszatérő álmom arról, ahogy szülök. Sírok. A boldogságtól, a megkönnyebbüléstől, hogy igen, végre lezártuk és ténylegesen magunk mögött hagyhatjuk ezt az időszakot, ami szólt aggódásról, fájdalomról és iszonyatos megpróbáltatásokról.
Pont talán ezek miatt éreztem úgy, hogy sosem vagyok/vagyunk biztonságban, valami talán még beüthet. Sajnos így is lett, mert a mi drága kincsünknél talált egy "kis apróságot" egy szív UH során. Benne volt a pakliban, de a professzor nagyon pozitív hozzáállása alapján megnyugodtunk, hogy ebből nagy baj nem lesz talán, és születése után kinövi eme picuri kis probélmáját remélhetőleg. Ha mégsem, meg kell műteni a kicsi kincsünket.

Várható volt. Amikor jelentkeztünk a lombikra, és egy előadásra is el kellett látogatni, valamint a beavatkozás megtörtént, aláírattak velünk egy papírost, hogy bizony tudomásul vettük az A-Z-ig történő kockázatokat, fejlődési rendellenességeket.
Igazából szerencsére ez nem nagy "hiba" a rendszerben, hogy van egy kisebb problémája, de nyilván egy szülő mindig aggódik. Visszatérve pedig a fantasztikus rózsaszín mázas világra, hogy átadhattam - e magam neki, nem volt ilyen.
Ruhácskák megvannak, szobája szinte kész, én erőben és a legnagyobb boldogsággal és félelemmel várom őt. A szüléstől nem félek, csak attól, hogy elveszíthetem. De attól rettenetesen félek, és nem tudom miért, hiszen mindjárt a kezemben tarthatom a mi kis csodánkat, a mi kis 20%-os esélyünket, a legnagyobb boldogságunkat.
Talán majd ha a születését követően vége a kötelező megfigyelésnek, és elmondják, hogy minden rendben, megnyugszom.
Vége lesz, kidobhatom a képzeletbeli szemetesembe az összes idegőrlő órát és emléket, és csak a jelenre koncentrálhatok végre. Arra, ahogy fejlődik és mosolyog, és egyszer majd kimondja első szavaként akár, hogy: Anya, apa!

Csak erre várok, de addig is a kórházra, arra a pillanatra, amikor elvágják a köldökzsinórt, ő felsír, és én is sírok vele, és megköszönöm majd neki százszor, hogy ilyen életerős, kitartó baba, aki nagyon akar élni. Akit sosem szeretnék elveszíteni, akiért magamban mindennap imádkozom, hogy születését követően is minden rendben legyen vele.
Nekem már nincsenek más kívánságaim az élettől, csak az, hogy a mi drága kislányunk egészséges legyen. És egyszer majd talán elmesélhessem neki, mekkora boldogság, öröm és csoda is ő!