Legutóbb írtam az üres petezsák tényéről, amin nagyon felháborodtam. Egyrészt amiatt, mert nem tudtam elhinni, hogy az orvos mindössze 50% esélyt látott arra, hogy ebből még akár baba is lehet. Másrészt pedig a közlés módja, a nem akarás, a hozzáállás is felborította a lelkemet.

Ha már egy orvos felesküszik, hogy hivatását igenis lelkiismerettel végzi, akkor tegyen legalább úgy, még ha fáradt is, hogy érdekli, amit csinál. Mindenkinek vannak rossz napjai, és lehet rossz passzban, de egy ilyen intézményben, ahol a remény lebeg a levegőben és aggódó, fáradt, de bizakodó szempárok várják az ítéletet, igenis oda kell raknia magát minden orvosnak.
Mi is fáradtak vagyunk. Kimerültek a lelki, testi és anyagi megterhelés miatt. S bár a legutóbbival nem is foglalkozunk, de a folyamatos stressz, aggodalom megviseli a lelket. Mi ott, abban a helyzetben – hiába is TB alapon foglalkoztatott intézményről beszélünk – kell, hogy kapjunk csak egy félpercnyi simogatást, törődést. Sokan vagyunk, ezt aláírom, de az, hogy az orvos nem látja, vagy nem akarja látni a terhesség tényét, és nem próbál meg kutakodni, kicsit több időt rászánni és megkeresni egy kis életet és ezzel romba dönt mindent, nekem meredek.
Ők is azért vannak ott, hogy segítsenek minket, és eljuttassanak a szülői útra, de néha jól esne egy kis együttérzés, igyekezet, hogy a kezelőorvoson lássuk, ő is akarja…

Hazaérve az ítélettel, miszerint több mint valószínű, hogy ebből gyermek nem lesz, borzasztó. Teljes mértékben ugyanaz a szituáció elevenedett fel bennünk, mint amikor megtudtuk, hogy természetes úton nem lehet gyermekünk. Kiégés, és szorongás. Aztán jött otthon egy óriási nagy ölelés, zokogás, és próbáltunk felkészülni a legrosszabbra. Vajon majd be kell feküdnöm egy „kis” egészségügyi kaparásra? Ismét kórház? Mégis hogyan tovább? Annyira a miénknek éreztük már a sikert, hogy végül nagyot buktunk. De mégis szép volt a pillanat, amikor a lakást belengte a nyugalom. Újra összenőttünk, és egymást bátorítva, vigasztalva segítettük. Kiöntöttük a lelkünket, tervezgettünk, és napok múlva próbáltuk elengedni a tényt, hogy nem lesz gyermekünk.
 

Aztán gondolkodtam azon is, mi van, ha egyszerűen tényleg baromira nem érdekelte aznap, hogy eggyel több vagy kevesebb jövőbeli szülőt keserít el, és nem tette oda magát 100%-ban… Úgy döntöttem, még pár ezer forint ide vagy oda, de én felkeresem a nőgyógyászomat, így három napra rá már ott csücsültem a magánrendelésén.
Elmagyarázta, hogy lombik esetében a peteérés meghatározó. Ha a beültetés előtt volt, biztosan nincs baba, ha viszont utána, garantált a baba. Nem értettem, és rá is kérdeztem, hogy ha mi nők stimulálva vagyunk, és teljesen mesterségesen van generálva minden, mégis hogy lehetséges, hogy ez egy nagyban befolyásoló tényező? És eddig miért nem beszélt erről senki? Máris nagyobb lenne véleményem szerint a sikerráta, hiszen azért annyira ismerjük magunkat, hogy mikor várható a peteérés, jelei is vannak ugyebár.
Az orvosom nagyon kedves volt, anno volt köze a lombik program irányításában, úgy gondoltam, az égiek is így akarták, hogy visszakerüljek hozzá. Megjegyezném, hogy ezelőtt nem tudtam erről, de csak még jobban megerősített a tényben, hogy jó helyen vagyok.

És jó helyen voltam. Szétterpesztett lábakkal megtalálta a petezsákot, a szikhólyagot, majd megkereste a dobogó szívet is. Mert hogy volt, egy gyönyörű, pulzáló kicsi szív. Elsírtam magam, folytak a könnyeim patakokban, és egyszerre remegtem. Sosem voltam még ilyen boldog, hogy éreztem legbelül is, ennek itt nincs vége. Majd kérte, hogy ha megyek vissza a lombikos intézmény kontrolljára, hívjam fel, és egyeztessünk újabb időpontot.
Hálás voltam neki, mert tényleg nagy lelkesedéssel, odaadással kereste a mi kicsi babszemünket, aki ott volt. Ő tényleg akarta, és addig kereste, amíg meg nem találta…
Végül rá 4-5 napra a lombikos orvos is megerősítette a tényt, hogy bizony az egy pulzáló szív, gratulál. Majd hozzátette, hogy alacsony HCG szinttel is teherbe lehet esni. (Köszi szépen…) Szóval megkaptam a papíromat, és szépen lassan kibattyogva a férjemmel, egymás kezét szorítva nagy sóhajok közepette boldogan magunk mögött tudtuk az intézményt. Bár még injekciózni kell magam a 12. hétig, de szerencsére nincs sok már hátra, egy biztos:
Nincs több feszengés a folyosón, nincs több várakozás. Már csak édes várakozás van, és boldog pillanatok, hiába is szédelgek, vagy éppen fájnak a melleim és ólmos fáradtság gyötör. Mi csak bíztatjuk, hogy ügyesen fejlődjön tovább, és köszönetet mondunk neki, hogy minket választott a szüleinek.