Lassan de biztosan elérem a második trimesztert. Várom, mint a messiást, hogy végre megváltást hozzon ez a hosszú, rögös út, amin járunk. Szeretném végre úgy élvezni az anyaság örömét, mint bármelyik egészséges kismama, akinek gyermeke természetes úton fogant. Nem aggódni, nem titkolni  ami velünk történt, hanem csak menni előre, szabadon, boldogan, és eldobva, valamint magunk mögött hagyva a mi nehéz, gondokkal teli puttonyunkat.

Látom és érzem már a célt magam előtt, mintha egy maratont futnék, és előttem lebeg az a bizonyos célszalag. Amint beérek, ordítani fogok, sírni és hatalmasat ölelkezni a körülöttem lévőkkel. Magunkénak tudni azt, hogy győztünk. Az érzés biztos leírhatatlan lesz, de én sem tudom jelenlegi elképzeléseim alapján szavakba önteni.

Sokszor felidézem magamban, hogy mégis honnan hová jutottunk és milyen volt ez a kemény majd’ egy év. Pokol. De talán ezt olvasni is lehetett korábbi bejegyzéseimben, viszont így utólag nem bánom. Feladat is volt, kihívás és egy óriási próbája a kapcsolatunknak. Hallottam olyat, hogy valakik emiatt mentek szét, vagy éppen sokat veszekednek, és beszámoltak olyan esetről is ismerősök, hogy másokat közelebb hozott. Szerencsére utóbbit éreztem, és tudtam előre, különben bele sem vágtam/vágtunk volna.

Gondolkodtam, vajon leírjam –e a következő sorokat, bennem milyen benyomást tett ez az egész procedúra, végül úgy döntöttem leírom, hátha valaki még hasznát veszi:

A lombik egy döntés. Egy komoly mérlegelés és döntés mindazok számára, akiknek természetes úton nem foganhat gyermeke. Döntetni kell arról, hogy a pár mennyit bír el mind fizikailag, mind anyagilag, mind pedig lelkileg. A legrosszabb pedig az, hogy nem tudja, mi vár rájuk, hiszen kiszámíthatatlan, bizonytalan, tele aggodalommal és következményekkel járó időszak.

Sosem szabad hibáztatni egymást. Senki sem hibás, még egy kicsit sem, akár női, akár férfi problémáról van szó. Ezt így adta a sors, az égiek, vagy nevezzük akárminek. Ebben két ember teljes hozzáállása szükséges, és egymás támogatása. Egy emberként nem megy, akkor sem, ha apa feladata csak annyi, hogy leadja a katonáit.

Szeretni kell magunkat. Nagyon. Ez egy folyamat, amíg eljut ide az ember, de fontos mozzanata. Kell, hogy szeressük magunkat annyira, hogy saját lelkünket is ápoljuk és a párunkét is támogassuk. Ha szükséges, igenis ordítsunk, sírjunk, engedjük el magunkat. Nehéz időszak az, amin keresztül megyünk, nem kell még plusz erőfeszítés ahhoz, hogy magunkban elfojtsuk az érzelmeinket. Szeressük magunkat annyira, hogy eme kicsit gépies, materiális világban igenis hagyjuk elengedni magunkat, és ha kell, sírunk, mert jól esik, mert utána felszabadultabb minden…

Vonjuk ki magunkat az internetes fórumokról, a különböző IVF cikkek olvasása alól. Nehéz, tudom, hiszen én is ezt csináltam eleinte, aztán rájöttem, hogy ezzel csak még jobban hergelem magam, mert bezzeg XY-nak így, meg úgy alakult, én meg semmit sem érzek. Inkább barátkozzunk össze az intézményen belül olyas valakivel, aki a mi kezelőorvosunkhoz jár, és cseréljünk tapasztalatot. Barátságok is születhetnek így.

Gondolkodjunk pozitívan. Ha nem megy, és nem hisszük el, hogy sikerülhet, nem is fog. Ha kell, igenis mondjuk el naponta többször hangosan magunknak, hogy sikerült és minden rendben van, édesanya vagyok, vagy bármi mást, ami nekünk megerősítésként szolgál. S ha már az internetet említettem, nézzünk fórumok helyett babakocsikat, rugdalózókat, babaszobákat, és ezáltal is beleképzelhetjük magunkat a jövőbeli szerepbe, ami nincs is olyan messze.

Ha tudjuk, mikor kezdődik a stimuláció, vagy bárminemű műtét, beavatkozás, előtte használjuk ki, hogy kettesben vagyunk. Mindenhogyan. Utána sem idő, sem energia nem lesz a romantikázásra, kirándulásra, hogy párként funkcionáljon az ember, mert annyira beszippant a lombik áradata. Kétnaponta vizit, vérvétel, ultrahang, tűszúrások, puffadó, feszítő has, fejfájás, álmatlanság vagy éppen aggodalmak. Ekkor az ember nem tud úgy koncentrálni a másik felére.

Hagyjunk időt magunkra is, hiszen a női lelket is megcsorbítja ez az egész. Ha pedig férfi probléma miatt van elsősorban IVF-re szükség, akkor szükséges egy kis lelki fröccs, akár hetente, mert sajnos ez olyan probléma, ami miatt férfi társaink képesek önostorozni magukat. Szervezzünk nekik programot, akár kettesben, akár barátokkal. Ha pedig műtét utáni regenerálódásra van szüksége, lessük minden kívánságát, hiszen egy biopszia nem leányálom a mi tapasztalataink alapján.

Készüljünk fel már jóval a lombik előtt a vitaminkészleteink feltöltésére. Sokszor hallottam, hogy valaki terhesvitamint csak beültetés után kezdett el szedni, holott a másik oldal azt vallja, hogy már a babatervezés előtt érdemes 1-2 hónappal elkezdeni nem csak a terhesvitamint, de más ásványi anyagok és vitaminok bevételét. Mindenki döntse el maga.

Végezetül bárhogy is történjen a sikeressége vagy épp sikertelensége a lombiknak, egy dolog biztos: mindenki mindent megtett azért, hogy új élet születhessen!
Amikor úgy tűnt, hogy sikertelen volt a procedúra, ugyanezt gondoltam. Mindent megtettünk és odatettük magunkat 100%-ban. Ennél többet úgysem tudtunk volna kihozni magunkból…

Folyt.köv.