ICSIKIBMOL-Lombik icsi

Lassan elérkezem a finishbe, amely számomra egyszerűen hihetetlen. Főképpen azért, mert valahogy az elejétől kezdve nem tudtam magam teljesen átadni a kismamaságnak. Ahányszor kicsit engedtem a kísértésnek, hogy vegyek egy cumit, egy babapopsi törlőt, máris elfogott a félelem és a rettegés.

Talán most, így a nyolcadik hónap vége felé kezdem tényleg felfogni, mi is történt velünk. Van egy visszatérő álmom arról, ahogy szülök. Sírok. A boldogságtól, a megkönnyebbüléstől, hogy igen, végre lezártuk és ténylegesen magunk mögött hagyhatjuk ezt az időszakot, ami szólt aggódásról, fájdalomról és iszonyatos megpróbáltatásokról.
Pont talán ezek miatt éreztem úgy, hogy sosem vagyok/vagyunk biztonságban, valami talán még beüthet. Sajnos így is lett, mert a mi drága kincsünknél talált egy "kis apróságot" egy szív UH során. Benne volt a pakliban, de a professzor nagyon pozitív hozzáállása alapján megnyugodtunk, hogy ebből nagy baj nem lesz talán, és születése után kinövi eme picuri kis probélmáját remélhetőleg. Ha mégsem, meg kell műteni a kicsi kincsünket.

Várható volt. Amikor jelentkeztünk a lombikra, és egy előadásra is el kellett látogatni, valamint a beavatkozás megtörtént, aláírattak velünk egy papírost, hogy bizony tudomásul vettük az A-Z-ig történő kockázatokat, fejlődési rendellenességeket.
Igazából szerencsére ez nem nagy "hiba" a rendszerben, hogy van egy kisebb problémája, de nyilván egy szülő mindig aggódik. Visszatérve pedig a fantasztikus rózsaszín mázas világra, hogy átadhattam - e magam neki, nem volt ilyen.
Ruhácskák megvannak, szobája szinte kész, én erőben és a legnagyobb boldogsággal és félelemmel várom őt. A szüléstől nem félek, csak attól, hogy elveszíthetem. De attól rettenetesen félek, és nem tudom miért, hiszen mindjárt a kezemben tarthatom a mi kis csodánkat, a mi kis 20%-os esélyünket, a legnagyobb boldogságunkat.
Talán majd ha a születését követően vége a kötelező megfigyelésnek, és elmondják, hogy minden rendben, megnyugszom.
Vége lesz, kidobhatom a képzeletbeli szemetesembe az összes idegőrlő órát és emléket, és csak a jelenre koncentrálhatok végre. Arra, ahogy fejlődik és mosolyog, és egyszer majd kimondja első szavaként akár, hogy: Anya, apa!

Csak erre várok, de addig is a kórházra, arra a pillanatra, amikor elvágják a köldökzsinórt, ő felsír, és én is sírok vele, és megköszönöm majd neki százszor, hogy ilyen életerős, kitartó baba, aki nagyon akar élni. Akit sosem szeretnék elveszíteni, akiért magamban mindennap imádkozom, hogy születését követően is minden rendben legyen vele.
Nekem már nincsenek más kívánságaim az élettől, csak az, hogy a mi drága kislányunk egészséges legyen. És egyszer majd talán elmesélhessem neki, mekkora boldogság, öröm és csoda is ő!

Kis pihenés után, rengeteg eseménnyel a hátam mögött újra jelentkezem.  Már a második trimeszter vége felé járok, még van pár hetem belőle, és csak kapkodom a fejem, hogy mennyire gyorsan telik is az idő… Mi lesz később, ha már a pici megszületik? Hipp – hopp elrepülnek az évek, azok az értékes, kincset érő évek, amikor ő még kicsi baba, és teljesen ránk van utalva. Ezért tervezzük, és bízom benne, hogy meg is tudjuk valósítani, hogy minél több időt együtt tölthessünk minőségben és szeretetben, valamint a legjobb szülei lehessünk. Természetesen az már más tészta, hogy az élet hogy alakítja a dolgokat, és friss, újdonsült szülőként micsoda bakikat ejtünk majd. De ez ettől lesz szép.

Az biztos, hogy amióta kerekedik a pocakom, még inkább tudatosul bennünk az a csoda, amit átélhetünk. Egy rúgás, egy kis mozgolódás, csikizés, és egymásra tekintve csak a boldogságot látjuk egymás szemében. Valahogy a megtett utat szinte már el is felejtettük. Muszáj, mert ahányszor eszünkbe jutott, pokoli emlékek törtek fel bennünk. Kezdve a férjem műtétjétől a túlstimulációs tüneteken át az injekciókig, és a türelmetlen várakozásig. De itt vagyunk, és a mi kis csodánk is velünk van. Tényleg az, mert utólag most már elmondhatom, hogy 20% volt arra az esély, hogy közös gyermekünk legyen. De most büszkén és örömtelien végre izgatottan várjuk, hogy megszülessen a kislányunk.

A nagy örömben és tervezgetésben azért felmerül néha bennem/bennünk a kérdés, hogy vajon tudnánk –e vállalni majd kistestvért. Arra a megállapításra jutottunk, hogy így is baromi nagy szerencsénk volt, tényleg jókor voltunk jó helyen, és az égiek és mi is megtettünk mindent annak érdekében, hogy a 20%-ban benne legyünk.  Inkább hiszünk valami határon túli csodában, hogy természetes úton talán egyszer összejön majd a második baba, mintsem ismét ekkora mázlink lenne. De most nem is ez a lényeg, hanem aki a pocakban mosolygósan vakarózik, dülöngél és játszik a köldökzsinórral.

Hogy milyen lombikos kismamának lenni? Érdekes. Minden egyes papíromon ott virít emlékeztetőül az orvosoknak nagy betűvel, hogy IVF+ICSI. Aztán jön megannyi kérdés az új egészségügyi dolgozóktól és intézményektől, hogy ki a „hibás”, ki miatt nem jött össze eddig. Aztán mosolygok egyet, és csak annyit válaszolok, hogy így alakult. Rendkívül kellemetlen ez a kíváncsiság.
Vagy adatfelvételkor:

• Természetes úton jött a baba?
• Nem…

Ismét bombázó kérdések hada, és magyarázkodás, mintha én lennék az első a világon ebben. Sebaj, inkább csak az ember nem szeretne erre már visszatekinteni, hogy mi volt fél évvel ezelőtt.
 

Aztán ott van a közvetlen család, aki érthető okokból szinte még a széltől is óv. Ha már nagyobbat sóhajtok, vagy fáradékonyabb vagyok, megy a para. Pedig ez most már olyan terhesség, mint mindegyik, csak az eleje volt zötyögősebb. Nyilván az ember érzi, mit bír el, és ismeri a saját korlátait, valamint a kis jövevényt helyezi előtérbe, de azért vannak pillanatok, amikor meg kell jegyeznem, hogy nem beteg vagyok, hanem várandós! :-)

De amire régóta vártam, hogy vajon mikor látszik végre a pocak? Jó sokat kellett várnom rá, egészen a hatodik hónap közepéig. Ezen is nyilván aggódtunk, miért nem látszik már az a baba, miért nem kerekedik egy kicsit a hasam, aztán mindenki megnyugtatott, hogy embere válogatja. De talán most már belehúztam, és senki sem kérdőjelezi meg a pocakom láttán azt, hogy vajon tényleg várandós vagyok – e?!

Na és persze a kívánósság, ami megviccelt engem. Amikor még nem tudtuk a baba nemét, mindenki arra tippelt, hogy kisfiú, mert én a sósat, savanyút és zsírosat - köztük bacon szalonnát sütve - kívántam, szinte csak azt bírtam enni, semmi édeset. Nem kellett sokat várni, és ez szépen átfordult egy igazán édesszájú babává. Mert a kisasszonynak kell azért a napi 1 kocka csoki, vagy valami édes, így próbálom naranccsal vagy almával kivédeni ezt. De természetesen ha már olyan nagy a sóvárgás, azért egy – két kocka csoki nem árt sem a babának, sem a mamának.

Szóval most valahogy így állunk, és rengeteg mindent írnék még hosszú sorokon keresztül, de azt majd egy legközelebbi bejegyzésemben olvashatjátok.

Folytatom…

Eddig azt hittem, hogy igazán boldog vagyok. De a mai napig nagy tévedésben éltem, hiszen igazán ma szembesültem azzal a ténnyel, hogy még mennyire lehetek boldog. Most már tudom, hogy az vagyok.

Eddig sosem éreztem magam életem során teljesnek, egésznek, akár mint nő, akár mint ember. Sokszor cikiztek és bántottak anno a gonosz gyerekek az általános iskolában, mert pufi voltam, és akkor még nem is tudtam, hogy ez komoly problémához vezet. Testileg és lelkileg egyaránt, mert ez volt az első jele a PCOS-nek. Aztán ahogy serdültem, nőttem, nyilván akadtak érdeklődők felém, de én sosem éreztem magam igazi nőnek. Hamar felnőttem, ez tény, de igazán akkor, amikor közölték velem a diagnózist több, mint 10 éve. A nőiességembe vetett hit megcsorbult, és valahogy ez elkísért jó sok évig, míg meg nem ismertem a férjemet.

Aztán jött a mi kis életünk, a nagy terveink, és végül az, hogy nem csak szerelmespárként, hanem családként is szeretnénk végre funkcionálni, jó lenne egy kis pöttöm a kis lakásunkba. Utána pedig a történetet mindenki ismeri…

Itt állok a második trimeszter legelején, éppen hogy betöltöttem a 13. hetet. Végre megcsodálhattam jó sok hét kihagyás után az én drágámat, hiszen elérkezett a kombinált teszt és genetikai ultrahang ideje. Nagyon profi szakemberekhez kerültünk, vadi új berendezéssel és felkészült brigáddal. Az egész vizsgálat a vérvételtől kezdve több mint egy óra volt. De élmény, hiszen láthattuk a csöppséget.

Semmit nem aludtunk, egész éjjel forgolódtunk, hiszen izgultunk. Nyilván a lombikos intézmény felkészített minket a legrosszabbra, a rengeteg plusz vizsgálatra, az esetlegesen felmerülő problémákra, rendellenességekre. Rettenetesen féltem, mert eleve elég rossz pozícióról indultunk, de ennek ellenére, a kis esélyünkkel belevetve magunkat az egész procedúrába, a tese – lombik icsi sikerült, ELSŐRE.

Most már elhiszem, és végre felszabadultan örülhetek, és akár világgá is kürtölhetem: Édesanya vagyok!
Szerencsére a babánk izgett – mozgott, korának megfelelő érettségű és gyönyörű szép.  Ámultunk, bámultunk, hogy mire képes ő már most a pocakomban, és hogy még ebből a rengeteg mozgásból semmit sem érzek. Később ennek még böjtje lesz, de már alig várom!
Szerencsére makkegészséges a lurkónk, és jól érzi magát a pocimban. Kaptunk DVD felvételt is, ahogy hazaértem, újra megnéztem, annyira jó volt benne gyönyörködni.

Apuka még nem igazán fogta fel a dolgokat, de láttam rajta, hogy örül, hiszen az ő pici kincse is. Nyilván vicces is a helyzet, mert még semmi nem látszik rajtam, és nem is híztam, így mosolygok magamban, talán emiatt is nehéz tudatosítani magában, hogy egy ekkora gyermek ficánkol bennem. :-)

Mindenesetre most, ettől az eredménytől és vizsgálattól vagyok igazán boldog. Lement egy óriási stressz rólam, és végre igazán elhihetem a mi kis szuper csodánkat, ami megtörtént velünk, hogy szülők lehetünk!

Szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki kicsit is bátorított és segített minket. A szüleimnek, testvéremnek, barátoknak, közeli hozzátartozóknak, és drága olvasóimnak, akiknek egyszer sem rengett meg a hite abban, hogy ez sikerülni fog. Így is lett, és ez kellett is nekünk, hogy kapjuk a rengeteg bíztatást és pozitív hozzáállást ehhez az egész procedúrához.

Hálás vagyok az intézménynek, az orvosoknak, az égieknek, hogy jókor voltam jó helyen, és jó kezekben voltam nem csak én, hanem a férjem is. A hála, a szeretet, az öröm, a boldogság egyszerűen minden átjár most minket, és végre kicsit nyugodtabban telhetnek az éjszakák.

Egyszóval köszönöm, KÖSZÖNJÜK mindenkinek, aki egy kis időt is ránk szánt, végigkísérte és izgulta ezt a hosszú, ám de sikeres utat!

Mindenkinek kívánom, aki -ne adj Isten- ilyen helyzetbe kerül egyszer, hogy hasonló támogató kezekben legyen része orvosok, család, barátok és olvasók személyében!

Természetesen én már könnyen beszélek, de sosem szabad feladni. Pedig én is megtettem sokszor, és pont akkor voltak mellettem azok az emberek, akik kicsit löktek rajtam és bíztattak. Mindig bízni kell, és elképzelni, bevonzani a jót magunkhoz, mert csak így lehet „túlélni”.

Most egy időre búcsúzom, kicsit szusszanok, és talán legközelebb már kicsit más, de ideillő témával jelentkezem. De addig is átadom magam a felhőtlen boldogságnak, és gyönyörködöm az ultrahangos képekben, amelyen a kislányunk ficánkol, táncol, magzatvizet nyel, nyújtózkodik és a füleit szorongatja.

Kívánom mindenkinek, hogy mielőbb legyen része hasonló boldogságban!

Rosalie

Lassan de biztosan elérem a második trimesztert. Várom, mint a messiást, hogy végre megváltást hozzon ez a hosszú, rögös út, amin járunk. Szeretném végre úgy élvezni az anyaság örömét, mint bármelyik egészséges kismama, akinek gyermeke természetes úton fogant. Nem aggódni, nem titkolni  ami velünk történt, hanem csak menni előre, szabadon, boldogan, és eldobva, valamint magunk mögött hagyva a mi nehéz, gondokkal teli puttonyunkat.

Látom és érzem már a célt magam előtt, mintha egy maratont futnék, és előttem lebeg az a bizonyos célszalag. Amint beérek, ordítani fogok, sírni és hatalmasat ölelkezni a körülöttem lévőkkel. Magunkénak tudni azt, hogy győztünk. Az érzés biztos leírhatatlan lesz, de én sem tudom jelenlegi elképzeléseim alapján szavakba önteni.

Sokszor felidézem magamban, hogy mégis honnan hová jutottunk és milyen volt ez a kemény majd’ egy év. Pokol. De talán ezt olvasni is lehetett korábbi bejegyzéseimben, viszont így utólag nem bánom. Feladat is volt, kihívás és egy óriási próbája a kapcsolatunknak. Hallottam olyat, hogy valakik emiatt mentek szét, vagy éppen sokat veszekednek, és beszámoltak olyan esetről is ismerősök, hogy másokat közelebb hozott. Szerencsére utóbbit éreztem, és tudtam előre, különben bele sem vágtam/vágtunk volna.

Gondolkodtam, vajon leírjam –e a következő sorokat, bennem milyen benyomást tett ez az egész procedúra, végül úgy döntöttem leírom, hátha valaki még hasznát veszi:

A lombik egy döntés. Egy komoly mérlegelés és döntés mindazok számára, akiknek természetes úton nem foganhat gyermeke. Döntetni kell arról, hogy a pár mennyit bír el mind fizikailag, mind anyagilag, mind pedig lelkileg. A legrosszabb pedig az, hogy nem tudja, mi vár rájuk, hiszen kiszámíthatatlan, bizonytalan, tele aggodalommal és következményekkel járó időszak.

Sosem szabad hibáztatni egymást. Senki sem hibás, még egy kicsit sem, akár női, akár férfi problémáról van szó. Ezt így adta a sors, az égiek, vagy nevezzük akárminek. Ebben két ember teljes hozzáállása szükséges, és egymás támogatása. Egy emberként nem megy, akkor sem, ha apa feladata csak annyi, hogy leadja a katonáit.

Szeretni kell magunkat. Nagyon. Ez egy folyamat, amíg eljut ide az ember, de fontos mozzanata. Kell, hogy szeressük magunkat annyira, hogy saját lelkünket is ápoljuk és a párunkét is támogassuk. Ha szükséges, igenis ordítsunk, sírjunk, engedjük el magunkat. Nehéz időszak az, amin keresztül megyünk, nem kell még plusz erőfeszítés ahhoz, hogy magunkban elfojtsuk az érzelmeinket. Szeressük magunkat annyira, hogy eme kicsit gépies, materiális világban igenis hagyjuk elengedni magunkat, és ha kell, sírunk, mert jól esik, mert utána felszabadultabb minden…

Vonjuk ki magunkat az internetes fórumokról, a különböző IVF cikkek olvasása alól. Nehéz, tudom, hiszen én is ezt csináltam eleinte, aztán rájöttem, hogy ezzel csak még jobban hergelem magam, mert bezzeg XY-nak így, meg úgy alakult, én meg semmit sem érzek. Inkább barátkozzunk össze az intézményen belül olyas valakivel, aki a mi kezelőorvosunkhoz jár, és cseréljünk tapasztalatot. Barátságok is születhetnek így.

Gondolkodjunk pozitívan. Ha nem megy, és nem hisszük el, hogy sikerülhet, nem is fog. Ha kell, igenis mondjuk el naponta többször hangosan magunknak, hogy sikerült és minden rendben van, édesanya vagyok, vagy bármi mást, ami nekünk megerősítésként szolgál. S ha már az internetet említettem, nézzünk fórumok helyett babakocsikat, rugdalózókat, babaszobákat, és ezáltal is beleképzelhetjük magunkat a jövőbeli szerepbe, ami nincs is olyan messze.

Ha tudjuk, mikor kezdődik a stimuláció, vagy bárminemű műtét, beavatkozás, előtte használjuk ki, hogy kettesben vagyunk. Mindenhogyan. Utána sem idő, sem energia nem lesz a romantikázásra, kirándulásra, hogy párként funkcionáljon az ember, mert annyira beszippant a lombik áradata. Kétnaponta vizit, vérvétel, ultrahang, tűszúrások, puffadó, feszítő has, fejfájás, álmatlanság vagy éppen aggodalmak. Ekkor az ember nem tud úgy koncentrálni a másik felére.

Hagyjunk időt magunkra is, hiszen a női lelket is megcsorbítja ez az egész. Ha pedig férfi probléma miatt van elsősorban IVF-re szükség, akkor szükséges egy kis lelki fröccs, akár hetente, mert sajnos ez olyan probléma, ami miatt férfi társaink képesek önostorozni magukat. Szervezzünk nekik programot, akár kettesben, akár barátokkal. Ha pedig műtét utáni regenerálódásra van szüksége, lessük minden kívánságát, hiszen egy biopszia nem leányálom a mi tapasztalataink alapján.

Készüljünk fel már jóval a lombik előtt a vitaminkészleteink feltöltésére. Sokszor hallottam, hogy valaki terhesvitamint csak beültetés után kezdett el szedni, holott a másik oldal azt vallja, hogy már a babatervezés előtt érdemes 1-2 hónappal elkezdeni nem csak a terhesvitamint, de más ásványi anyagok és vitaminok bevételét. Mindenki döntse el maga.

Végezetül bárhogy is történjen a sikeressége vagy épp sikertelensége a lombiknak, egy dolog biztos: mindenki mindent megtett azért, hogy új élet születhessen!
Amikor úgy tűnt, hogy sikertelen volt a procedúra, ugyanezt gondoltam. Mindent megtettünk és odatettük magunkat 100%-ban. Ennél többet úgysem tudtunk volna kihozni magunkból…

Folyt.köv.

Legutóbb írtam az üres petezsák tényéről, amin nagyon felháborodtam. Egyrészt amiatt, mert nem tudtam elhinni, hogy az orvos mindössze 50% esélyt látott arra, hogy ebből még akár baba is lehet. Másrészt pedig a közlés módja, a nem akarás, a hozzáállás is felborította a lelkemet.

Ha már egy orvos felesküszik, hogy hivatását igenis lelkiismerettel végzi, akkor tegyen legalább úgy, még ha fáradt is, hogy érdekli, amit csinál. Mindenkinek vannak rossz napjai, és lehet rossz passzban, de egy ilyen intézményben, ahol a remény lebeg a levegőben és aggódó, fáradt, de bizakodó szempárok várják az ítéletet, igenis oda kell raknia magát minden orvosnak.
Mi is fáradtak vagyunk. Kimerültek a lelki, testi és anyagi megterhelés miatt. S bár a legutóbbival nem is foglalkozunk, de a folyamatos stressz, aggodalom megviseli a lelket. Mi ott, abban a helyzetben – hiába is TB alapon foglalkoztatott intézményről beszélünk – kell, hogy kapjunk csak egy félpercnyi simogatást, törődést. Sokan vagyunk, ezt aláírom, de az, hogy az orvos nem látja, vagy nem akarja látni a terhesség tényét, és nem próbál meg kutakodni, kicsit több időt rászánni és megkeresni egy kis életet és ezzel romba dönt mindent, nekem meredek.
Ők is azért vannak ott, hogy segítsenek minket, és eljuttassanak a szülői útra, de néha jól esne egy kis együttérzés, igyekezet, hogy a kezelőorvoson lássuk, ő is akarja…

Hazaérve az ítélettel, miszerint több mint valószínű, hogy ebből gyermek nem lesz, borzasztó. Teljes mértékben ugyanaz a szituáció elevenedett fel bennünk, mint amikor megtudtuk, hogy természetes úton nem lehet gyermekünk. Kiégés, és szorongás. Aztán jött otthon egy óriási nagy ölelés, zokogás, és próbáltunk felkészülni a legrosszabbra. Vajon majd be kell feküdnöm egy „kis” egészségügyi kaparásra? Ismét kórház? Mégis hogyan tovább? Annyira a miénknek éreztük már a sikert, hogy végül nagyot buktunk. De mégis szép volt a pillanat, amikor a lakást belengte a nyugalom. Újra összenőttünk, és egymást bátorítva, vigasztalva segítettük. Kiöntöttük a lelkünket, tervezgettünk, és napok múlva próbáltuk elengedni a tényt, hogy nem lesz gyermekünk.
 

Aztán gondolkodtam azon is, mi van, ha egyszerűen tényleg baromira nem érdekelte aznap, hogy eggyel több vagy kevesebb jövőbeli szülőt keserít el, és nem tette oda magát 100%-ban… Úgy döntöttem, még pár ezer forint ide vagy oda, de én felkeresem a nőgyógyászomat, így három napra rá már ott csücsültem a magánrendelésén.
Elmagyarázta, hogy lombik esetében a peteérés meghatározó. Ha a beültetés előtt volt, biztosan nincs baba, ha viszont utána, garantált a baba. Nem értettem, és rá is kérdeztem, hogy ha mi nők stimulálva vagyunk, és teljesen mesterségesen van generálva minden, mégis hogy lehetséges, hogy ez egy nagyban befolyásoló tényező? És eddig miért nem beszélt erről senki? Máris nagyobb lenne véleményem szerint a sikerráta, hiszen azért annyira ismerjük magunkat, hogy mikor várható a peteérés, jelei is vannak ugyebár.
Az orvosom nagyon kedves volt, anno volt köze a lombik program irányításában, úgy gondoltam, az égiek is így akarták, hogy visszakerüljek hozzá. Megjegyezném, hogy ezelőtt nem tudtam erről, de csak még jobban megerősített a tényben, hogy jó helyen vagyok.

És jó helyen voltam. Szétterpesztett lábakkal megtalálta a petezsákot, a szikhólyagot, majd megkereste a dobogó szívet is. Mert hogy volt, egy gyönyörű, pulzáló kicsi szív. Elsírtam magam, folytak a könnyeim patakokban, és egyszerre remegtem. Sosem voltam még ilyen boldog, hogy éreztem legbelül is, ennek itt nincs vége. Majd kérte, hogy ha megyek vissza a lombikos intézmény kontrolljára, hívjam fel, és egyeztessünk újabb időpontot.
Hálás voltam neki, mert tényleg nagy lelkesedéssel, odaadással kereste a mi kicsi babszemünket, aki ott volt. Ő tényleg akarta, és addig kereste, amíg meg nem találta…
Végül rá 4-5 napra a lombikos orvos is megerősítette a tényt, hogy bizony az egy pulzáló szív, gratulál. Majd hozzátette, hogy alacsony HCG szinttel is teherbe lehet esni. (Köszi szépen…) Szóval megkaptam a papíromat, és szépen lassan kibattyogva a férjemmel, egymás kezét szorítva nagy sóhajok közepette boldogan magunk mögött tudtuk az intézményt. Bár még injekciózni kell magam a 12. hétig, de szerencsére nincs sok már hátra, egy biztos:
Nincs több feszengés a folyosón, nincs több várakozás. Már csak édes várakozás van, és boldog pillanatok, hiába is szédelgek, vagy éppen fájnak a melleim és ólmos fáradtság gyötör. Mi csak bíztatjuk, hogy ügyesen fejlődjön tovább, és köszönetet mondunk neki, hogy minket választott a szüleinek.