A lombik szívás.  Nem csupán amiatt, mert az ember részt vesz benne, hanem mert folyamatos őrlődést, aggodalmat és idegességet okoz, továbbá ha egy kis halvány reménysugár hirtelen megjelenik az égen, jön egy vihar, és elmossa azt.

 

Az elmúlt pár napban kicsit görcsölt a derekam, de csak percekre, ami betudható annak, hogy nyúlnak a szalagok, nő a méhem és felkészül a testem a változásra, hogy velem együtt egy másik életről gondoskodjon. Közben természetesen a napi pisi teszt megvan, ezt a saját megnyugtatásom miatt végzem, és gyönyörű szép pozitív tesztekkel rendelkezem. Fáradékonyabb vagyok, és éhes szinte minden második órában, de szerencsére (vagy épp nem?),  más tünetem egyelőre nincs.

Becézgetjük a pocakomat, beszélünk hozzájuk, nevükön szólítjuk őket és simogatjuk őket. Aztán apa úgy gondolja, hogy a matchbox - autós gyűjteménye miatt fiúk lesznek, míg én a lány – fiú párosra voksolok. Na de ki tudja ezt megmondani egyelőre?

 

Itt vagyok immár a hatodik héten, és elérkezett a kontroll, ultrahangra voltam hivatalos. Lassacskán utálom ezt az utat megtenni reggelente, az útvonalat, a lépéseket a meddőségi intézmény felé. Ahogy közelebb érek, a gyomrom összeszűkül és elfog az idegesség. Hiába a reggeli zuhany, mosakodás, ez alatt a pár óra alatt olyan stresszszerű izzadás kerít hatalmába, amit nem tudok levetkőzni. Ez van. Aztán a recepción bemondani a számunkat, kartonunkat behelyezik az orvos mappájába, fel az emeletre és helyet foglalni a váróban. Mindössze fél 9 múlt, de már kaparom a falat. Utálok várni, mindig is utáltam, de ez most tényleg borzasztó, minden perc lassan múlik…
Megjelenik a fehérköpenyes doktor az asszisztenssel, és hamarosan sorra kerülök.
Vizsgál, nézi mi újság a méhemben, számolgat, majd végül összesítve a tudtomra adja, hogy ugyan van petezsák, de üres. Nézek bambán, gondolkodom, hogy akkor nagy valószínűséggel ebből egy baba lesz, és itt a lényeg, HA lesz. Papíron és az utolsó menzeszt számolva ez a 6. hét, de ezek szerint nála valahogy ez az 5. hétre jött ki. Bíztat, hogy ebből még bármi lehet, valószínű később ágyazódott be, számolja a HCG értékeket, aztán hirtelen le akar küldeni egy vérvételre, majd mégsem, és inkább benyögi, hogy jöjjek vissza egy hét múlva. Recepteket megkapom, szúrjam magam továbbra is progeszteron injekcióval és helyezzem fel esténként a hormonos kúpot.

 


Próbálok kérdezgetni a görcsölésről, a kúp okozta kis kellemetlenségekről, mire ő rávágja:

  • Ebben a helyzetben most minden normálisnak tűnik a tünetek szempontjából! – feleli.

Köszönöm szépen. Ismét gyártósori szalag, takarodjak már kifelé, hadd hívja be a következőt.

A lelkem kicsit összetört, de bizakodó is vagyok, mert nyilván ebből tényleg lehet még bármi, és még egy hét erőteljes vizualizáció, pozitív hozzáállás igazán nem árt. Nem szeretném egykönnyen feladni ezt az egészet, főleg hogy első és egyben utolsó lehetőség ez a számunkra.
De néha elgondolkodom, hogy mi lesz, ha B verziót kell választani. Elsőként egy jól megérdemelt nyaralás jut az eszembe, ahol kipihenhetek a férjemmel minden fáradalmat. Aztán a többit majd meglátjuk, de addig is él a remény, hogy valaki, itt bennem, nagyon is szeretne velünk maradni…