Emlékszem, amint kislányként játszom a plüssökkel, babákkal, és a nagymamámat kérem meg arra, hogy vigyázzon rájuk, hiszen én dolgozó anyuka vagyok.

  • Rozika, mi leszel, ha nagy leszel? – kérdezi.
  • Anyuka!  - feleltem.

Sosem gondoltam volna, hogy ez a kijelentés akkor négyévesen mekkora hatással fog bírni a jelenlegi életemre. Már akkor tudtam, hogy szeretetéhes kisgyermekként (a családomtól mindent megkaptam, csak sosem volt elég az, amit a barátok és a környezetem adott) én a világ legjobb és legszeretetreméltóbb édesanyja leszek, aki félti, óvja kicsiny kincsét a világon.

Újabb emlékkép, már 10-12 évesen.

  • Anya, én biztosan örökbe fogok fogadni gyerekeket! – mondtam egy késő délutánon anyukámnak.
  • Ugyan Rozika, lesznek neked sajátjaid, ne butáskodj! – felelte anyám.

Aztán teltek az évek, és a kis cingár lányból egyszer csak egy pufók, testes, kissé férfiasan szőrös „nő” cseperedett. Persze, nő voltam, jelentkezett az első menstruáció, minden rendben volt, de sajnos csak egy ideig.

Mindehol a szénhidrát evésének a lehetőségét kerestem, remegtem érte, és megőrültem, ha nem ehetek. A kilók persze csak jöttek, a testem pedig kezdett torz lenni. Pedig hozzátenném, hogy szerettem sportolni, később még futni is eljártam, mikor felhagytam a labdajátékokkal.

Aztán jött egy kirívó ’semmiség’, ami mégis zavart engem. Striák jelentek meg a testem különböző részein, és ekkor döntöttünk úgy a családdal, hogy ideje felkeresni valakit, hiszen híztam, menzeszem ritkán volt, és a hisztéria sem volt utolsó a házban.

Tisztán emlékszem, hány és hány orvost és nőgyógyászt jártunk végig, mire rájöttek a bajomra. PCOS, azaz policisztás ovárium szindróma. Ekkor már tizenhat éves voltam, és köpni nyelni nem tudtam. Mégis mi ez, mit okoz?
A kezembe nyomtak egy papír fecnit, olvassam el, aztán szedjem be a hormonokat, és jó lesz minden… Na ja, tizenévesen elkezdeni a fogamzásgátlót, majd valami inzulinérzékenyítőt. Szegény kicsi májam, már akkor kapta a dózisokat.

Teltek a hetek, a hónapok, változás semmi, amíg nem vidékről egészen a fővárosig utaztam, és találtam rá az én drága doktornőmre, ki a szárnyai alá vett és kezelni kezdett. De tényleg.

Hipp- hopp kilók le, hormonértékek rendben, tartsuk fenn ezt az állapotot. Évek teltek el így, amíg én szerencsére egyre jobban és jobban lettem.
Majd időközben jött egy kis prolaktin probléma és nőgyógyászati kisműtét, végül a férjemmel úgy döntöttünk, itt az ideje a gyermekvállalásnak.

Tudtuk mind a ketten, hogy nem lesz egyszerű, hiszen elve nehézkesen indulunk neki, de a legutóbbi endokrinológiai konzultációm után örömkönnyekkel a szememben érkeztem haza: lehet gyermekünk, sőt, természetes úton, csak amint megfogan, vigyázni kell rá, és rögtön értesíteni az orvosunkat!

Teltek a hónapok, szinte minden tünetemet észleltem ovulációkor, és úgy voltam vele, na , akkor kicsit erősítsünk ezen a fogantatáson. Sajnos végül nem sikerült, és eltelt így majdnem fél év, mire az orvosom javaslatára férjem is elment katonavizsgálatra.
Ekkor jött a hidegzuhany.  Sajnos a kiskatonák nem fellelhetőek, nincs egy darab sem a végtermékben, ebből nem lesz gyermek…
Nem tudom leírni az érzést, amit akkor átéltem. Körülbelül két hét kellett hozzá, hogy észhez térjünk, és már az első perctől kezdve az ember minden lehetőséget próbál konzultálni a ’gúgli’ jó barátjával, de mind hiába.
Tudtam, egészségügyi végzettségem révén, hogy ez baromira nem jó hír, de tartani is akartam magam, hiszen nem omolhatok össze a szerelmem előtt.
Olyan üresség, reménytelenség, kiégés érzet járta át az agyam, mint még soha. Legutóbb ilyet akkor éreztem, amikor elveszítettem egy családtagomat. De most is elvesztettem, hiszen egy kép, egy név, egy elképzelés, egy álom már élt róla/róluk, és most ez mind füstbe ment.
Amíg az ember a saját bőrén ezt nem tapasztalja meg, nem tudja felfogni milyen.
Gyűlölet, harag, kiábrándultság, hogy bezzeg akinek van, vagy becsúszott, milyen jó, és aki szeretne, úgy igazán, nem lehet.
Jött egy másik hét, a teljes tagadás. Nem kell nekem gyerek, én is az vagyok. Jól megvagyunk így. Kezdtem lezárni, és agyban eldönteni, hogy jó lesz ez így. Hiszen eleve odafent ezt így rendezték, minek avatkozzunk bele…
Jöttem már kutyatémával, hogy legyen, aztán csak – csak rájöttem, hogy minden lehetséges eszközzel szeretném pótolni Őt.
Végül jött egy urológus, egy eredmény kiértékelés, továbbküldés az andrológiára, és egyértelműen közölve velünk: LOMBIK.